Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 3. szám - TÁVLATOK - A békés fejlődés és a fejlődő béke
egyházi tudományosság is (vő. Teológia, 1972, 4. sz. 236—239). Mindennek ellenére azonban sajnálattal kell megállapítanunk, hogy az egyházi békemunkát világszerte aránylag csak kis csoportokban veszik komolyan és végzik. Kétségtelenül sokakat visszatart a tapasztalat, hogy számosán visszaéltek a béke „jelszavával". Sajnálatos az is, hogy az egyházban még fellelhetők olyan magatartásmódok és struktúrák, amelyek a békéről alkotott helyes felfogást inkább csak akadályozzák — állapította meg például az NSZK egyházmegyéinek szinodusa. Még mindig kevéssé vettük figyelembe a másként gondolkodóknak, sőt ellenfeleinknek is jogos érveit, indítékait és érdekeit; még mindig csak túl óvatosan fogtuk pártját a hátrányos helyzetben lévőknek, különösen, ha azok szemben állnak az uralkodó osztályok, csoportok véleményével. Az egyháziakban még ma is megvan a hajlandóság, hogy a hamisan értett „biztonság és nyugalom" érdekében legalábbis túlzó gyakorlati kompromisszumokra törekedjenek. S nem utolsó sorban bizonyos belső szorongás él bennünk amiatt, hogy vajon merjük-e a gyakorlat számára kidolgozni keresztény elveinkből folyó felfogásunkat és merjük-e vállalni a nyílt vitát minden fórum előtt az igaz, tehát a szeretet országát közelebb hozó béke érdekében. Teológiai folyóiratban szót kell ejteni arról is, hogy vajon felajánlhatja-e a teológia is szolgálatait — a tények és célok ismeretében — a békemunka számára? Ügy véljük, ez nemcsak lehetősége, nem csupán joga, de feladata is minden teológusnak, minden teológiai munkának. Egyszerűen azért, mivel az egyház küldetéséhez tartozik a világ békéjének szolgálata. Az egyház alapítója, Jézus Krisztus nemcsak Istennel engesztelte ki az embereket, hanem megszüntette a népek és emberek közti szakadékot is (vő. Róm 5,1 ; Ef 2,14). Jézus Krisztus a mi békénk, Őbenne a béke személyesen jött el közénk, a mi világunkba. Minden sajátosan egyházi békemunkának csakis őbenne lehet és van alapja. Krisztus üzenete a béke üzenete, a „békesség evangéliuma" (Ef 6,15). Jézus üzenete a hegyi beszédben az egyesnek épp úgy szól, mint az egész egyháznak (Mt 5,9). Ezért az Ószövetségből már ismert „salóm” a mi időnkben személyes megtérést, Isten ígéretéhez való csatlakozást csakúgy jelent, mint szociális (közösségi) életmódot Jézus követésében, — más szóval; testvériséget, gyakorlati szolidaritást a felebaráttal, sőt ellenség-szeretetet is. Az egyház mai béketörekvései is a bibliai üzenet szellemében fordulnak a világ felé és ennek fényében alkalmazkodnak az idők jeleihez (GS 4). — A béke, mint az „igazságosság műve" (Iz 32,17) megköveteli tőlünk, hogy az emberi jogok érdekében fellépjünk s érvényt szerezzünk a szegények és elnyomottak igényeinek (vö. Populorum progressio 23). — A szeretet lőparancsa megkívánja tőlünk az ember és a népek méltóságába helyezett bizalmat és a gyakorlati szolidaritást minden emberrel, mindenek előtt a szegényekkel, az elnyomottakkal, sőt ellenségeinkkel is. — Az Istennel való kiengesztelődés és béke ajándékát Jézus Krisztusban kaptuk meg. Ez az ajándék követel. Azt kívánja tőlünk, hogy elforduljunk minden gyűlölettől, irigységtől, bizalmatlanságtól és gőgtől. Megkívánja a készséget, hogy az ellenséges csoportok és népek testvéri kiengesztelődésben közeledjenek egymáshoz. — Mivel az egyház Krisztusban az emberiség egységének eszköze és reményének kieszköz- lője (Lumen gentium 1,93), ezért megkívánja tagjaitól, hogy azok a békét előmozdító, egységet biztosító erővé váljanak a világban. Hivő meggyőződésünkben tudjuk, hogy mindez csupán emberi tevékenységgel nem érhető el, de azt is valljuk, hogy emberi felelősséggel részt kell vállalnunk az egyéni és közösségi akciókban. A békének és igazságosságnak számunkra „itt és most” is meg kell valósulnia. — A keresztény ember u krisztusi felszólítás és ígéret alapján tudja, hogy a béke lehetséges: mivel pedig lehetséges, azért szükséges és kívánatos is, hogy annak munkálásán, fenntartásán és teljesebbé tételén a keresztények fáradozzanak. A szolid teológiai alapokra természetesen hasonlóképp szolid gyakorlati élet, keresztény élet is épülhet. Az egyházi béketörekvések valódi „egyházias” talajból nőnek ki, — ezért beszélhetünk a „béke teológiájáról" is — és nem rekednek meg az elvi, fogalmi világban. Már a vázlatos néhány megállapításból is több fontos gyakorlati következtetést vonhatunk le. (Rövid, de jó összefoglalást ad minderről D. Emeis; Zum Frieden erziehen, 1968., H. Hillbrand: Den Frieden verkünden, zum Frieden erziehen, in: Diakonia — Der Seelsorger 1970/6, továbbá az NSZK szinodusának a fejlődésről és békéről kiadott okmánya). Az egyháznak nemcsak elvi szinten, hanem a gyakorlatban is szembe kell fordulnia az emberi jogok megsértésével, a békét veszélyeztető helyzetek megteremtőivel. Ezeket a jelenségeket „néven kell neveznie", hogy hathatós segítséget nyújthasson a kiengesztelődéshez, a béke és nemzetközi együttműködés útjainak előkészítéséhez. Amikor az egyház felszólít a konfliktusok békés megoldásának keresésére, amikor harcol az igazságosságért, akkor egyszersmind törekszik az erőszakmentes megoldásokra. Készséggel felajánlja, hogy a békéhez 151
