Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 2. szám - FIGYELŐ - Szántó Konrád: A hit egysége és a teológiai pluralizmus az utóbbi évek pápai megnyilatkozásaiban
állapítását a későbbiek során úgy kellett módosítani, hogy ne térjen el a kérdéses dogmák lényegi tartalmától.3 Az újszerű beállítási, nyelvezeti és újra- értelmezési lehetőségek keresése a mai teológia legégetőbb problémái közé tartozik. Ezzel foglalkozik Josef Blank: „Megváltoztat- ja-e az újraértelmezés a hitet?" című munkája, amelyben többek között arra mutat rá, hogy egy-egy definíció nem vége a hitigazság fejlődésének, hanem csupán állomása. A tanítóhivatal állásfoglalása a pluralisztikus törekvésekkel kapcsolatban XXIII. János és VI. Pál pápa a katolikus hittel és a hitegységen belüli pluralizmus lehetőségeivel foglalkozó megnyilatkozásaiból többek között a következő négy alapvető megállapítást lehet kiolvasni, amelyek ítéletet mondanak a különféle plurális törekvésekről és megmutatják a pluralizmus lehetőségeinek határait is. 1. A hitletét, a keresztény üzenet tartalma, az egyház hite egy és változtathatatlan. Ezen a téren nincs és nem is lehet soha pluralizmus, mert az egyház mindig ugyanazt a hitet vallotta és vallja a jövőben is. A pápák a hitigazságok mindenféle relati- vizálási törekvésével szemben kifejtették: a hit, ez a felbecsülhetetlen isteni adomány változatlan és mindig is az marad! (Levél Magyarország katolikusaihoz, 1970). A hit nem lehet pluralisztikus, mert az örök isteni igazságban gyökerezik és Krisztus végleges tanítását tükrözi. (Hűség az üdvösségüzenethez és alkalmazkodás a modern mentalitáshoz, 1968.) — Amilyen határozott a tanító- hivatal magatartása a hit tartalmát illetőleg, ugyanolyan a hit megfogalmazását tekintve is. 2. A hit megfogalmazása, a dogmatikus definíció által végleges formába öntött hitigazság is változatlan. — Mivel az egyház nyelvének megvannak a maga privilegizált és változatlan formái, a dogmák újrafogalmazása terén sem lehet pluralizmusról szó. Amit egyszer az egyház hitvallásaiban vagy egyes dogmatikai definícióiban leszögezett, ahhoz a külső forma tekintetében sem lehet hozzányúlni. Ennek a döntésnek alapja kettős. Az első az Isten kinyilatkoztatott szavához való hűséges ragaszkodás, mert nem mi ítélkezünk Isten szava fölött, hanem az mifölöttünk (VI. Pál „Quinque iám anni” aoostoli levele, 1970); ezért féltő gonddal kell óvni azt, nehogy a szó megváltoztatásával a tartalom is megváltozzék (Hűség az üdvösségüzenethez és alkalmazkodás a modern mentalitáshoz, 1968). A második alap az a meggyőződés, hogy az a forma, amelybe érett megfontolás után az egyház teljhatalommal egy igazságot öltöztetett, a mai ember gondolkodásmódjának is megfelel, és azt az igazságot másként nem, vagy igen nehezen lehetne kifejezni. A dogmák formájának érintetlensége természetesen nem jelent abszolút változtatha- tatlanságot. A Rahner által említett szempontból lehet és kell is elemezni az egyház hivatalos megfogalmazásait. ,,A teológiának az egyházhivatali megfogalmazásokban az előbbi idők gyakorlatával szemben érthetőbben kell különbséget tenni a között, ami abban (jogos, de változtatható) egyházi beszédszabály és a között, amit másként nem lehet kimondani, ha a hitvalóságot el akarjuk érni.”6 Az előbbiekben felvázolt tételekből, amelyek szerint a dogma tartalma és megfogalmazása változatlan és ezért a hitigazság alapvetően más értelmet nem kaphat, logikusan következik a pápai dokumentumok egy harmadik megállapítása: 3. Az egyház dogmái mindig állandóak és időszerűek. — A dogmák állandósága természetesen nem azt jelenti, mintha az egyház minden hitigazságát azonnal végleges formájában terjesztette volna elő. Az egyházi tanítás egy-egy hitigazsóg tekintetében nem mindig annyira kimerítő, hogy azt ne lehetne bizonyos vonatkozásban tökéletesíteni, továbbfejleszteni. Van dogmafejlődés többek között abban az értelemben is, hogy egy későbbi egyházi tanítás világosabban, szabatosabban fejezi ki azt, ami előbb elmosódottabban szerepelt a hitleté- teményben. A 451-es chalcedoni zsinat az előbbi zsinatok tanítását kiegészítve kimondotta: „Egyértelműleg tanítjuk, hogy... a mi Urunk Jézus Krisztus teljes az istenségben és teljes az emberségben, akiben a két természet összekevereílenül, változatlanul, osztatlanul van egy személyben egyesítve." — Hasonló eset történt a 2. Vatikáni zsinaton is, amely az 1. Vatikáni zsinatnak az egyházzal kapcsolatos munkáját és tanítását kiegészítette és továbbfejlesztette. Ebből következik az az igen fontos alapszabály, hogy a dogmákat mindig élő folytonosságukban és összefüggésükben kell szemlélni és magyarázni: A dogmák magyarázatánál igen fontos, hogy a hitigazságok változatlan megfogalmazásából induljon ki, szószerint vegye figyelembe azt a terminológiát, amelyben a dogmát mindenkinek kötelezően közölték. (VI. Pál pápa beszéde a Törökországba való utazás után, 1967). A dogmák folytonossága, egymásraépü- lése, egymással való szoros kapcsolata kizárja annak a szemléletnek lehetőségét, amit egyesek a 2. Vatikáni zsinattal kapcsolatban megkockáztattak; mintha az az 1. Vatikánumot felfüggesztette volna, és a pápai primátust a püspöki kollegialitással, 104
