Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 2. szám - TÁVLATOK - "Az adományok különfélék, a Lélek ugyanaz" (1Kor 12,4)
krisztusi egységre, amely megvalósult a különféle ősegyházak sokféle kultúrájában. A helyi egyházi közösség a szorosan vett jogi értelemben megfelel az egy püspöktől vezetett egyházmegyének. A zsinat ezért kívánja az egyházmegyék egyházközösséggé való átalakulását (Sacrosantum Conc. 42). Az egyházi közösségek az ott élő keresztények számára az egyetemes egyház konkrét megtapasztalási „helyei". A helyi egyház tehát nemcsak egy egyház- megyei „körzetet", hanem azon keresztények élő közösségét jelenti, akik Jézus Krisztus örömhírének hirdetésével, a szentségek, — főleg a keresztség és az eukarisztia ünneplésével, közös testvéri szolgálatban alkotnak egységet. Az egyházi közösség akkor tölti be jól feladatát, ha közösségben marad püspökével, a pápával és eleven kapcsolatban áll más egyházi közösségekkel és a világegyházzal. Ha a mai keresztény az „Egyház" igazi valóságát helyesen akarja megérteni, akkor el kell fogadnia a katolikus egyháztól elszakadt olyan egyházakat is, amelyek történetileg folyamatosan hitbeli, teológiai és lelkiségi kapcsolatokat tartanak az egyetemes egyházzal. Mindinkább úgy látjuk, hogy a különféle egyházak tagjai, — akik hisznek Krisztusban és felvették a keresztség szentségét, — ugyancsak betagolódtak Krisztus testébe. Ezért mondhatjuk, hogy „bizonyos értelemben közösségben vannak a katolikus egyházzal” (Unitatis redintegratio 3). A 2. Vatikáni zsinat Jézus Krisztus egyházát a katolikus egyházban látja történetileg megvalósulva, ez azonban távol sem jelenti azt, hogy a katolikus egyház tökéletes lenne. A zsinat kifejezetten mondja, hogy a katolikus egyház újból és újból rászorul a megtérésre, a bűnbánatra és az állandó reformra. A katolikus egyház megújult önértelmezése azt is magában foglalja, hogy „szervezetén" kívül még sokféle eleme megtalálható a szentségnek és az igazságnak. Ezek mind Krisztus egyházának ajándékai és ezért az egység irányába serkentenek (Unit. red. 3. — Lumen Gentium 8). Krisztus Lelke a krisztushivőket, az egyházi közösségeket egyaránt az üdvösség szolgálatába állítja, ezért rendelkeznek azokkal a kincsekkel, amelyek Krisztus és egyháza misztériumát mindjobban kibontakoztatják. Mivel az egyház folyamatosan, mindenütt csak „útban van”, a krisztushivőknek azon kell fáradozniuk, hogy minden ember otthont találjon benne. Minél szorosabban élnek együtt a különböző hagyományú keresztények, annál erőteljesebben tudnak Jézus felé irányulni. Hiszen mindnyájan olvassák a Szentíróst, élik a hitvallást, közös imákat és énekeket használnak és ezen az úton mindjobban megélik hitük közösségét. Ez mindenek előtt a krisztusi egyházra, szentségeire, és szolgálati hivatalaira vonatkozik. A hit egysége tartalmában és megvalósulásában abban az igazságban gyökerezik, amelyet az Atya Jézus Krisztusban nyilatkoztatott ki és amely a Szentlélek erejével az egyház közösségében ölt alakot, úgy hogy az egyes híveknek az életét a hit, a remény és a szeretet ereje hatja át. Ahol az egyházak és egyházi közösségek a Szentírás szerint elismerik Jézus Krisztust igaz Istennek és igaz embernek, az üdvösség egyetlen közvetítőjének, az isteni Háromság egységében, ott valóban megvan a hit alapvető egysége. Jézus Krisztusban mindannyian ajándékul kaptuk „a kegyelmet és igazságot” (Jn 1,17). Az egyház hite és tanítása a Szentlélek erejében válik jelenlévővé és folyamatosan tovább bontakozik. Ez a történeti folyamat igen különböző úton és mádon, de mégis fokozatosan eljut az üdvösségi kinyilatkoztatás teljességéhez. A különböző kultúrák, nyelvek és korok keresztényei így lesznek képesek megfelelni a Jézus Krisztusban megjelent kinyilatkoztatásnak. Hitüket sokféleképpen fejezik ki tanításukban és életükben, különböző életsajátosságuk és befogadóképességük szerint. Az evangélium teljességének és az egyház egyetemességének fenntartása mellett az ilyen sokféleség nemcsak lehetséges, hanem egyenesen kívánatos. Az isteni kinyilatkoztatás elfogadásában szükség van a közös hitre. Ezért hitbeli egységről nem beszélhetünk ott, ahol az egyik egyház a másik egyház tanítását, mint a kinyilatkoztatással ellenkezőt visszautasítja. Másrészt a katolikus egyház még a saját híveitől sem kívánhatja meg, hogy a tanított és megélt hitnek a történelemben jelentkező számos különféle kifejeződését és az ebből eredő következtetéseket mindenkivel egyaránt elfogadtassa. Az egység kialakításához szükséges, hogy az egyik egyház a másik hagyományát a kinyilatkoztatás megbízható fejlődési formájának ismerje el, mégha azt nem is akarja mindenben sajátjává tenni. (Példának említhetjük az eukarisztikus ájtatosságokat, Jézus, Mária és a szentek tiszteletének különböző, sokszor eltérő formáit.) A hitbeli tanítás összehasonlításában különösen tekintetbe kell venni azokat a hitigazságokat, amelyekben az egyes keresztény csoportok megegyeznek, vagy éppen egymástól különböznek. A hit teljességét és gazdagságát ugyanis nem lehet olyan egyszerűsített módon meghatározni, illetőleg leszűkíteni, mint bizonyos „kijelentések összegét". A hitigazságokat helyesebb inkább az igazságok hierarchiájának rendjében szemlélni, ahol mindegyik különféle mélységben ugyan, de belső összefüggésében a keresztény hit bázisához kötődik (vö. Unit. red. 11.). így az egyes hitbeli kijelentések kifejezett igazságtartalmuk mellett még
