Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 1. szám - FIGYELŐ - Fuchs, Josef: Vita a felbonthatatlan házasságról

két keresztény között megkötött, de „el nem hált" házasság esetén. Ott, ahol a házas­társak egyike, vagy mindkettő nemkeresz­tény, akkor, ha az egyik félnek az újabb házassága a keresztény hit előnyében tör­ténik. Egyetlen eset van, amit nem bont fel az Egyház: a két keresztény közötti elhált szentségi házasságot. A döntő kérdés, amiről a vita folyik az, hogy kellően megalapozott-e ez a felold­hatatlanság, és semmi módon nem lehet­séges, hogy azt egy új, jogilag elismert élet- közösség kövesse? Jézus és az Újszövetség tanítása J. T. Noonan felhívta a figyelmet, hogy az egyházi hagyomány csak Aquinói szent Tamás óta kutatja módszeresen a házasság felbonthatatlanságának a kérdését, — mindaddig kizárólag Jézus szavai voltak az irányadók. A múltban mindenesetre, főleg hitvédelmi indítékkal, a válás és az újra- házasodás kizárására törekedtek. A mai tu­dományos exegézis a Szentírás áthagyomá­nyozott szavaiban különbséget tesz a jézusi kijelentések és az ősegyház gyakorlata kö­zött. A szinoptikusok tanítása szerint (Mk 10,2—9; Mt 19,3—8) a farizeusok állásfog­lalásra késztették Jézust a mózesi házassá­gi jogrenddel kapcsolatban, amely előírta, hogy ha a férfi feleségét elbocsátja, adjon neki válólevelet. Jézus nem mélyedt bele a jogrend magyarázatába, csak annyit mon­dott, hogy ez a törvény tükrözi az emberek „keményszívűségét", mivel nem tartanak ki a házassági hűségben. Tehát Jézus tör­vénymagyarázat helyett a keményszívűség ellen emel vádat, mert az ad okot ilyen rendelkezésekre. Azután hivatkozik Istenre és a teremtés rendjére, amelyben az em­ber férfinak és nőnek van teremtve, és ezért lesznek egy testté. Az embernek ezt az egységet ápolnia kell és nem megsza­kítania. Ezért el kell jutnunk Isten országá­ba, ahol Isten Lelke feloldja az emberek keményszívűségét, az emberek megőrzik a hűséget és már nem lesz szükség ilyen sza­bályokra. Jézus útmutatásai tehát éppen nem jogi válaszok voltak. Az ősegyház ala­kította a közösség jogrendjévé ezt a tanítást és Jézus szavaival megerősítve a házasság felbonthatatlanságára vonatkoztatta. Ámde jelen életünkben, bár már itt meg­kezdődött Isten országa, az általános em­beri keményszívűség és korlátozottság nem szűnt meg, és mint már az első századok­ban is tapasztalták, a házasságok felbom­lottak, mert az emberek hűtlenséget és egyéb súlyos bűnöket követtek el. Ezért kénytelenek voltak a közösségi élet rende­zésére jogszabályokat felállítani Márk (10,10—12) és Lukács (16,18) szentírási ré­szeihez kapcsolódva: a válást és újraháza- sodást házasságtörésnek tekintik, és az ilyen keresztényeket az Egyházban házas­ságtörőknek tartják. Máté „kivételi záradé­kát” (5,32; és 19,5) elfogadták: azokat az újraházasultakat nem tekintették házasság- törőnek, akiknek első házassága a másik fél házasságtörése miatt bomlott fel. Szent Pál Jézus parancsára hivatkozik: Az asszonynak nem szabad férjétől elvál­nia ... a férjnek sem szabad feleségét el­bocsátania ... (1 Kor 1,7.10 sk). A páli kö­zösségi szabály szerint, ha mégis elváltak, „az asszony maradjon férj nélkül, vagy bé- küljön ki férjével..." (1Kor 7,11). Pál ki­emel egy sajátos esetet is: Ha az asszony kereszténnyé lett, és a nemkeresztény férj emiatt el akar válni feleségétől, az asszony ne ellenkezzék (iKor 7,12—16). A latin egy­házban ezt a „páli privilégiumot” később nemcsak a válás, hanem az újraházasodás lehetőségének is értelmezték. A mai exegéták tehát éles különbséget tesznek a házastársak hűségének erkölcsi követelménye között, — ami Jézus paiancsa, — valamint a közösségi jogszabály között, ami a parancs megszegését követi. A szi­noptikusok szerint: semmiféle újraházasodás sem lehet a válás után, mert az házasság­törés lenne (kivéve, ha maga a házasság­törés volt a válás oka). Szent Pál pedig megengedi a kereszténnyé vált asszonynak az újraházasodást, ha a nemkeresztény fér­je elhagyta. Kérdés, hogy a keresztény ha­gyomány ezt a rendet hogyan fejlesztene tovább? Itt nem részletezhetjük a házasság felbont­hatatlanságának kétévezredes történetét, csupán egy-két mozzanatot emelünk ki. Az Egyház mindmáig ragaszkodott azon jézusi erkölcsi követelményhez, hogy a házastár­saknak meg kell őrizniük a hűséget, és eh­hez próbálta a közösségi életrendet alakí­tani. Az egyházatyák írásaiban akadnak utalások nehéz esetekben a válás, sőt az újraházasodás esetére is. A keleti egyház kezdte alkalmazni Máté „kivételi záradé­kát”, és így házasságtörésnél, sőt később más nehéz esetekben is — az üdv-ökonó­mia lelkipásztori elvétől vezettetve — meg­engedte a válást, sőt az újraházasodást is. A nyugati egyház inkább a különélést en­gedélyezte. De itt is ismerünk az első szá­zadokból olyan eseteket, amelyekben nem láttak az újraházasodás lehetősége és Jé­zus szavai között lényeges ellentmondást, így például a brit szigetekről származó, ke­leti hatást mutató bűnbánati könyvek bizo­nyos körülmények között megengedik a vá­lást és újraházasodást. Ismeretes, hogy II. 61

Next

/
Oldalképek
Tartalom