Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - FIGYELŐ - Krisztusi nagykorúság
zető szentség felnőtt-keresztség esetében jelentkezik szükségszerűen együtt — mint a szerző megjegyzi, az NSZK-ban egyre gyakrabban kerül erre sor —, de a gyermekkorban megkereszteltekben is erősítenünk kell a továbbfejlődés követelményének tudatát, amit a további két szentség felvétele jelent. Richter véleménye az, hogy a bérmálásnak meg kell előznie az áldozást, mint amely a kereszténnyé válás csúcspontját jelzi már. Küldetés az Egyházban A hozzászólók szinte kivétel nélkül megegyeznek abban, hogy a bérmálás az Egyház igazi tagjává válás szentsége. A Szent- lélektől „megerősített" (a bérmálás latin kifejezése: confirmatio) kereszténynek — írja Biemer — részt kell vennie az Egyház építésében, és az Egyháznak az emberi társadalomért vállalt küldetésében is. Ez elsősorban a helyi közösségben valósul meg, ahol éppen lakik a hivő, de áttételesen az egész Egyházért vállalt felelősségben fejeződik ki. Ahhoz, hogy a helyi közösség az egység és az emberek közti megbékélés jele lehessen, kapott küldetésüket aktívan kell gyakorolniuk a megbérmáltaknak. Ha „megkenetésük" nem csupán formalitás számukra, közösségük valóban „nyitott közösség” lehet, segítségükkel az Egyház n kívülállók számára is az üdvösségre hívás sugárzó jelévé válhat. A kifelé való küldetés — írja Biemer — a befelé vállalt szolgálat kifejeződése és meghosszabbítása — valahogy úgy, amint a Szentlélek evilágba áradása is a belső „eredés" továbbvitele. Ezért csak az a keresztény közösség töltheti be hivatását a dialógusban és a nemhivőkkel való kapcsolatfelvételben, amelyik „bent" is családias egység. A bérmálás szerepe — ha tényleg tudatosul — felmérhetetlen a közösségépítés szempontjából — amely áttételesen a társadalom belső érési folyamatának is összetevője lehet. Nagykorúság A bérmálás közösségi hatásán belül kell szólnunk arról a hatásáról, melyet hagyományosan szoktunk tulajdonítani neki: arról, hogy a keresztény nagykorúságra segít el. Ez a nagykorúvá válás ugyanis nem any- nyit jelent, hogy a bérmálkozó — történetesen általában serdülő fiú vagy lány — jelképesen átesik a „felnőttéavatás" rítusán (mint a régi korok férfivá-avatási szertartásaiban). Nem is csupán egyéni életére kiható esemény ez. Hanem annak a felszólításnak a kifejezése, melyet a Lélektől kap: hogy most már — és egyre inkább — tudatosan vállalja a keresztény hivatást az Egyházon belül és az Egyházzal. A nagykorúság — írja Paul Nordhues — nem egyszerűen az autonóm, többiektől elkülönült személyiség megalkotása, hanem az önrendelkezésnek a többiek szabadságához való hozzámérése. (Das Sakrament der Firmung und die mündige Gemeinde, 49. kk). A megbérmáltnak a Krisztushoz és Krisztus közösségéhez tartozásáról kell tanúságot tennie. Az Egyháznak nemcsak egyedeiben, hanem egészében kell nagykorú közösséggé lennie. Ezen az egységen belül természetesen az egyes személyiségeknek is ki kell bontakozniuk. A Szentlélek már a keleti patrisztika pneumatológiájában is a „személlyé válás" elve. Mint a „szabadság Lelke”, az Egyház közösségében vállalt mindenfajta szolgálat, kezdeményezés forrása, — írja Nordhues. A jövő kereszténységének különösen fogékonnyá kell lennie a Lélek indításaira. „A Lelket ki ne oltsátok!" — Krisztus figyelmeztetése talán minden előző kornál jobban szól hozzánk. A bérmálás gyakorlata A bérmálás felvételének időpontja országonként, sőt sok helyen egyházmegyénként más és más. A keleti egyházban szokásos gyermekbérmálástól a latin országokban elterjedt 7—10 év közti, és a nálunk leggyakoribb serdülőkori bérmálkozá- son át a felnőttbérmálásig minden variáció előfordul. A Diakonia fórumának több résztvevője is arra hajlik, hogy az igazi felnőtt-kor küszöbére, 18—20 éves korra kellene áttenni a bérmálkozást, így lenne nemcsak szóban, hanem valóságban is a felnőtté válás szentsége. A felnőttek bérmálása az igazság órája, mondja Adolf Exeler (38. o.). Éppen a látszat-kereszténység és a vasárnapi katolicizmus nagy botrányát tudnánk elkerülni, ha csak olyanoknak adnánk fel a „küldetés jelét", akik ennek meg is tudnak és meg is akarnak felelni. Felnőtt fiatal vagy érett felnőtt számára a bérmálás felvétele igazi döntést jelent. Ez a gyakorlat bizonyos lemorzsolódást hozna magával, de a számbeli csökkenés ebben az esetben értékbeli növekedéshez vezethetne. Nehézkesnek, nem kielégítőnek találja Exeler a bérmáló jog megkötését is. Nemcsak a keleti egyház gyakorlata (minden pap bérmálhat), hanem az általános pasz- torációs szükséglet is azt kívánná, hogy a plébániák maguk döntsenek abban a kérdésben, mikor érnek meg a bérmálásra je55
