Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - FIGYELŐ - Megemlékezés Radó Polikárpról
RADÓ POLIKÁRP Alig egy éve ünnepeltük 75. születésnapját folyóiratunk lapjain is, most pedig utolsó tiszteletadással búcsúztatjuk őt, akit az Úr rövid szenvedés után 1974. november 21-én magához szólított. Személyében a magyar egyházi élet és tudományosság kivételes adottságú és egyszersmind közszeretetnek örvendő egyénisége távozott el közülünk. Nem kívánjuk elismételni Radó Polikárp termékeny életútjának egyes állomásait és tudományos műveinek felsorolását (vö. Teológia 1974. március). Tőle most mint a TEOLÓGIA folyóirat első felelős szerkesztőjétől szeretnénk hálatelt lélekkel búcsút venni. Attól az írói tehetséggel megáldott tudóstól, aki a háború utolsó éveiben a Katolikus Szemlének volt főszerkesztője, és akinek oroszlánrésze volt abban, hogy az 1945-ben megszűnt THEOLOGIA új feladatokkal és új célkitűzéssel 1967-ben útjára indulhatott. — „A TEOLÓGIA hittudományt akar adni a 2. Vatikánum értelme és szelleme szerint” — írta a Beköszöntő-ben. Célkitűzésében — mint ugyanott vallja — „az a szándék is lappang, hogy egészen korszerűek lehessünk... Legfőbb gondunk lesz, hogy az érdektelenséget elkerüljük" (1967. I. szám). Radó Polikárp mint teológus a hazai, de a nemzetközi fórumon is kiemelkedő nevet elsősorban a liturgiatörténeti kutatásokban szerzett magának. Ugyanakkor vérbeli teológus volt, akinek egész teológiai szemléletét a nyitottság, a rugalmasság, oz életszerűség irányította. Mindez talán abból a tudatos törekvéséből eredt, hogy a Szentírást tekintette élete utolsó napjaiig legfőbb ismeretforrásának. Nem véletlen, hogy mint jeles biblikus szakembert ismerték sokan, akik a pannonhalmi főiskolán katedrája előtt ültek vagy írásait olvasták. Az alatt a négy év alatt, amíg a folyóiratot szerkesztette, a zsinat utáni — teológiai szempontból egyáltalán nem könnyű — időszakban reális életszemlélettel és nyitottsággal azon fáradozott, hogy a folyóirat a mai életkörülmények között álljon a papságnak és az egész Isten-népének szolgálatára hazánkban. Ő maga inkább már csak a liturgikus újításokról számolt be és meditációkat írt, de arra is gondja volt, hogy elismerő szavakkal emlékezzék meg számos modern probléma-fölvetésről, teológiai törekvésről, így például a Holland Katekizmusról. Utolsó írása folyóiratunkban 1971. decemberében jelent meg a teljesen megújított új Római Misekönyvről. Utólag visz- szagondolva szinte jelképes, hogy éppen ezt ismertette. A mise, amelyről életében annyit írt, kutatott, elmélkedett, a 2. Vatikánum intézkedése következtében 1970-ben nyerte el megújított formáját. Boldogan mutatja be és szemléli benne életének megvalósult vágyait, akárcsak Mózes Nebó hegyéről az ígéret földjét. Ismertetése végén ezeket írja: „Talán rájövünk majd egyszer, mennyit nyertünk a liturgia megújításában; talán sorainkkal egy keveset hozzásegíthettünk ehhez” („Sacramentarium Vaticanum", 1970. IV. s. 254). 1970 végén, erőinek csökkenését érezve átadja a folyóirat szerkesztését. Olyan alapot rakott le, olyan utat járt, melyen tovább lehetett haladni, amelyet tovább lehetett az alakuló igényeknek megfelelően építeni. A TEOLÓGIA hálás megindítójának bátor kezdeményezéséért, meg kíván maradni az ő reális és korunk alakulását pozitiven értékelő szemlélete mellett, és igyekszik továbbfejleszteni célkitűzéseit. Megszívleljük azt az eszményét, amelyet mottóként még teológiai hallgató korában egyik füzetének címoldalára írt fel (halála után került elő): „Úgy kell, hogy az Egyház jeleskedjék értelmességgel, s halántékát övezze a tudományosság dicsősége" (Nogáll János: Szentek tudománya c. művéből 125. L). Köztiszteletben és közszeretetben álló professzorunk földi maradványait 1974. november 25-én helyeztük a pannonhalmi Boldogasszony kápolna kriptájában örök nyugalomra. Hisszük, hogy az a húsvéti misztérium, melyről oly sokszor írt, az örök élet forrása lett számára. Radó Polikárp egyházának és hazájának egyaránt hűséges fia volt. Egyháza megbecsülte azzal, hogy legmagasabb — akadémiai — szinten bízta rá a holnap nemzedékének oktatását és nevelését, hazája pedig, államunk vezetősége ismételten kitüntetésben részesítette. Kedves Páli Bácsi! Hálásak vagyunk az Úr Istennek, hogy a miénk voltál. Munkatársaid és olvasóid mindannyian köszönjük, hogy olyan nagylelkűen szórtad szét köztünk tudásod és szíved kincseit. Búcsúztatónkra bizonyára azt válaszolnád, amit a 75 éves születésnapod alkalmával közölt „Nem látnak már” című versedben írsz. „A jónak van csak illata, mit tettem, amerre járok, folyton elkísér, s ha senki sem, meglátja majd az Isten.” 44
