Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc: Gondolatok Pünkösdvasárnap, Szentháromság vasárnapja, Úrnapja, Jézus Szíve ünnepe és az évközi 7-10. vasárnap szentírási szakaszaihoz
szabadságunkat. Az apostol a mai szentleckében azt mondja, hogy minden a mienk: a világ, a halál, az élet, a jelenlevők és a jövendők. A világ és az élet arra valók, hogy megismerjük benne Istent és embertársaink szolgálatával érdemeket szerezzünk az örök életre. A halál sem ellenségünk, hanem kapu az örökkévalósághoz, ahol a jövendő javakban részesülünk. Az életet abban a tudatban kell' leélnünk, hogy Krisztuséi vagyunk és vele együtt az Atyáé. Amit ő nekünk szánt, azt az emberek nem vehetik el tőlünk. Ö viszont a nagyobb jutalmat a nagyobb szeretetért adja. Amikor tehát lemondunk előnyökről, vagy fáradozunk mások javán, semmit sem veszítünk, hanem igazi örökségünk gyarapszik. Évközi 8. vasárnap (Iz 49,14—15; iKor 4,1—5; Mt 6,24—34) A gondviselés titka A gondviselés tétele egyidős a kinyilatkoztatással. Isten már Ábrahám életében úgy mutatkozott meg, mint aki vele van, célhoz vezeti s aki megáldja mindazokat, akik kiválasztottaival jót tesznek. A tétel legintenzívebb megfogalmazását a mai olvasmány adja: „Ha az anya meg is feledkeznék gyermekéről, én nem feledkezem meg rólad”. Az anyai szeretet a természet szava, azt nem könnyű semmibe venni. De Isten kifejezte, hogy őt magasabb szempont készteti a gondviselésre: az, hogy kiválasztotta a népet és szövetséget kötött vele. Szentsége és változatlansága miatt nem szegi meg szavát. Az Ószövetségben az egyes ember mint a nép tagja reménykedett, s úgy imádkoztak, hogy Isten az ősatyák érdemei miatt legyen irgalmas hozzájuk. Jézus új motívumot jelöl meg számunkra: „Mennyei Atyátok tudja, hogy mire van szükségtek”. Itt Isten már úgy szerepel, mint atya. Az egyes ember is így szólíthatja, hiszen a keresztségben megkapta a fogadott fiúságot. A hit erejét az jelzi, hogy mennyire vesszük komolyan Isten atyasá- gát. Ha komolyan vesszük, tudunk bízni benne. Ha üres név marad, akkor nem alakítja magatartásunkat. De azt is meg kell látni, hogy az igazi atya elsősorban nevelni akar. Ügy irányít, hogy a bennünk levő képességek kibontakozzanak, és hogy célhoz jussunk. A földi munka és a nehézségekkel való küzdelem az önnevelésnek, a tökéletességnek az előfeltétele. Isten a küzdelmet nem veszi le a vállunkról. Aki ezt várja, annak téves fogalma van az ember céljáról és a gondviselésről. Krisztus csak azt követeli, hogy az aggódást, a sopánkodást tegyük félre. A hivő embernek megnyugvás az, hogy Isten tud mindenről, ami velünk történik. Arról is, amit mi véletlennek gondolunk, vagy amit igazságtalanságnak tartunk. Krisztus nemcsak beszélt a gondviselésről, hanem be is mutatta az Atyába vetett bizalmat. Szenvedése előtt nem azt kérdezte, hogy miért engedi meg mindazt, ami rázúdul, hanem ezt mondta tanítványainak: „Ti elhagytok, de az Atya velem van”, (Jn 16,32). A gondviselés titka nem elméleti igazság. Csak abban erősödik meg az Istenbe vetett bizalom, aki gyakorolja azt. Krisztus megtanít arra, hogyan lehet az Atyát lekötelezni: „Keressétek előbb az Isten országát és annak igazságát, s a többit is megkapjátok.” Az Isten országa azok a kegyelmi javak, amelyeket Krisztus hozott: A bűnök bocsánata, a kegyelmi megszentelődés és az örök üdvösség. Isten országának igazsága, illetve eredeti értelemben az igazságossága itt ószövetségi kifejezés. Az Ószövetségben igaz, igazságos ember volt az, aki megtartotta a törvényt, a szövetség előírásait. Az Újszövetségben ez is új értelmet kap: megtartani az Atya parancsait, amelyeket Krisztus evangéliuma tükröz. Első helyen áll a szeretet parancsa, s minden abból következik. Az Isten iránti szeretet arra kötelez, hogy tanúságot tegyünk irgalma és jósága mellett és megadjuk neki a kötelező hódolatot. Az emberek szeretete megköveteli a segítést, az együttérzést, a részvétet, az áldozatvállalást. Aki ezt gyakorolja, megérzi, hogy eszköze lett a gondviselésnek mások felé, s bízik abban, hogy Isten őrá is szeretettel tekint. Évközi 9. vasárnap (MTörv 11,18,26—28; Rám 3,21—25.28; Mt 7,21—27) A szilárd alap A vallásosságnak sok fajtája lehet. Krisztus a helytelen formákat mindig elítélte. Megfeddte a farizeusokat, hogy dicsekednek az Istentől kapott törvénnyel, de nem tartják meg, vagy hogy magyarázzák a törvényt és ezzel terhet raknak a hivő nép vállára, de egy ujjúkkal sem segítenek a terhet cipelni. Más helyen elítéli azt a farizeust, aki csak azért imádkozik, hogy Isten figyelmét felhívja saját jótetteire. Ismét más helyen azokat feddi meg, akik az emberi hagyomány kedvéért elhanyagolják Isten törvényét, vagy csak a külső szertartásra ügyelnek, szívükből azonban hiányzik a hódolat és a szeretet. A mai evangéliumban az akarhatnámságot ítéli el. Azokat, akik sóhajtoznak, fohászkodnak, emlegetik keresztény voltukat, de nincs bennük 37
