Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - TÁVLATOK - A testvériség szentsége
„minden emberre", főleg pedig a „szegények, lealózottak” biblikus fogalmára gondolunk, — sőt, ha nem tévedünk, azokra is, akik nincsenek a hit „birtokában", nem ismerik Krisztust. A már-már tartolmatlanná koptatott kijelentés tehát a legegyetemesebb testvériség megfogalmazása. A jézusi testvériség nem ismer kivételt. Minden embert átfog. Éppen ezért az „irgalmasság cselekedetei” nem lehetnek csupán a tökéletesség felé haladók kiváltságos „erénygyakorlatai", hanem ennek a testvériségnek szükségszerű követelményei. Hivő szemmel meg kell látnunk az irgalmasságnak „vízszintes", emberek közti vonatkozásán túl transzcendens jelentését is. Isten maga választotta ezt a „megjelenési formát”, az irgalmasságot, ezért lett emberré. Készenlétünk és éberségünk csúcspontja az, hogy észrevesszük az emberben Istent, befogadjuk Krisztust, annak a mélységes szolidaritásnak alapján, amelyet Isten emberré válása hozott létre. Ez az ösz- szekötő erő egyesülésre szólít. Arra késztet minket, hogy „Krisztus másai" legyünk és Jézus arcát felismerhetővé tegyük, de arra is, hogy másokban is Öt ismerjük fel. így lesz számunkra az embertárs Jézus jelenlétének jelévé, tehát szentséggé valamilyen módon. A szentségi síkok Itt kell szót ejtenünk arról, milyen értelemben nevezhetjük „szentségnek" az embertársat. A köztudatban leszűkült a szentség fogalma az Egyház által meghatározott „hét szentségre”. Ezeknek „tárgyi hatékonysága" sokak számára már-már mágikus jellegű csodaerőt jelent. Ezt az elképzelést a zsinat utáni teológia több tekintetben is igyekezett átalakítani. Nagyobb hangsúlyt kapott a közreműködő ember szabadsága, hitből fakadó elkötelezettsége (épp ez vezetett a keresztség kiszolgáltatása körüli vitákhoz). A szentségi jelek tárgyi mozzanatairól a személyes vonatkozásokra fordult a figyelem. És egyre határozottabban tört utat az a gondolat, hogy a szentségi jelleg nemcsak a szokásos „hétre” alkalmazható. Sem az életről vett hasonlat alapján, sem a kegyelem belső természetéből nem következik, hogy csak hétféle jele lenne a kegyelemnek — állapítja meg Jacques Dour- nes (Die Siebenzahl der Sakramente — Versuch einer Entschlüsselung, Concilium 4. évf. 32. kk.). A katolikus (és az ortodox) egyházban tényszerűen ennyi alakult ki, ezeket kanonizálja a tridenti zsinat (D 844). Jól kimutatható róluk a krisztusi, az apostoli eredet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kegyelemnek csak ez a hét formája lenne. Az emberi élet bármilyen vonatkozása lehet „szentség", mert az Istennel való találkozás lehetősége. A Lélek ott fúj, ahol akar. Az a „megokolás", amellyel a „tridenti teológia" megalapozza a hetes számot — mondja Dournes — nem több szimbolikánál. Jól tudjuk, hogy a hét már az ószövetségben is a teljességet jelentette. A középkori teológiában a hét szentség a teremtés hét napjának és a Szentlélek hét ajándékának megfelelője. A szentségek hetes száma nem akar tehát egyebet kifejezni, mint a Krisztusban elkezdődött „új teremtést", a megszentelődésnek azt a teljességét, amelyhez a szentségek segítenek. A régi számmisztika alkalmazása is ehhez az eredményhez vezet, hiszen ha a négy o kozmosz (négy „elemével"), a három a lélek, akkor összegük az „első és a második ember”, az immanens és a transzcendens egysége. A középpontban mindenképpen Jézus Krisztus áll, akiben az „égi és földi" egyesült, s aki a végidő beteljesedésének is középpontja. Ha azonban fenn is tartjuk a hetes számot a krisztusi újteremtés és a végidő kifejezésére, a hét szentség mellett a szentségi jel más síkjait is felfedezhetjük, — a jelek egész rendszerét. Folyóiratunk olvasói nemrégiben Yves Congar írása alapján (Az egyház mint az üdvösség szentsége, 1974/3. sz. 141. kk) képet alkothattak az „üdvgondozás" két „alapépítményéről”: az „egyetlen alapról”. Jézus Krisztusról, aki a „láthatalan Isten látható képmása” — és akit már szent Ágoston „Isten szentségének" nevez — és az Egyházról, amely az „üdvösség szentsége”, éppen, mert „Krisztus teste". Ezekre az alapokra épül a hagyományos hét szentség, melyek az Egyháznak mint közösségnek is életmegnyilvánulásai, de ez egyes hívők számára is lehetőségek arra, hogy a krisztusi műbe belekapcsolódjanak. Ezeknek a jeleknek aprólékosan meghatározott körét bővíti — és foglalja össze — számos teológus szerint a halál, mint a Krisztus művében való legteljesebb oszto- zás (vö. 2Tim 2,11) és vele való találkozás (Francois—Xavier Durrwell: Das Heil ohne Evangelium? Theologie der Gegenwart, 12. évf. 71. kk.). Szentségi jellegét mutatja, hogy már a keresztség és az eukarisztia is a krisztusi halál átélése (Rám 6,3—4 ill. iKor 11,26). Számos más jelet — például az „ige hallgatását" is lehetne szentségnek nevezni (vö. Jn 5,24). Ilyen — egész életet átfogó — értelemben szentség az embertárs (vagy mint tevékenység, az emberekkel való találkozás) 31
