Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Fülöp Béla: "Beteg valaki közületek?..." (Jk 5,14)
Történeti visszapillantás Urunk ránevelte apostolait, hogy törődjenek a betegekkel. Már életében, amikor szét- küldte őket kettesével, az apostolok „olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak” (Mk 6,13). A fiatal Egyházban ez a gyakorlat tovább élt. Jakab apostol erről szól, az első keresztényeket buzdítja, hogy ha „beteg valaki közületek, hivassa el az Egyház elöljáróit és azok imádkozzanak fölötte, kenjék meg olajjal az Ür nevében” (5,14). Az első századból származik az a rézlemez is, amelyre szent Jakab szavaival írták le a betegek megkenését, miközben gyógyulásért, bűnbocsánatért könyörögtek. Egyiptomban 340 körül Serapion püspök szertartáskönyvében a betegek olajának megáldásánál így imádkozik: „Könyörögjünk, hogy gyógyító erődet bocsásd az egekből erre az olajra, hogy akik ezzel a teremtménnyel megkenetnek és azokat elnyerik, legyen nekik minden kór és minden betegség elűzésére, szolgáljon minden gonosz lélek ellenszeréül ... és legyen nekik jó kegyelemmé, bűneik bocsánatává, az élet és az üdvösség gyógyszerévé, a testnek és a léleknek egészségére és épségére váljék." — I. Ince pápa 416-ban szent Jakab levelét magyarázza, miközben hozzáteszi: „Ez a kenet egy fajtája a szentségnek...2. Az V. században elszakadt nesztóriánusok és jakobisták is szentségnek tartották3. E század forrásai még hangsúlyozottan „betegek olaja” néven említik. A VII—XII. században szigorúbbá lett a penitenciatartás. Szigorú vezekléseket írtak elő. A keresztség után csak egyszeri bűnbocsánatot engedélyeztek, s ezt igyekeztek az élet vége felé halasztani. Mivel ugyanazon szertartáskönyvek tartalmazták mind a bűnbánati rendet, mind a betegek kenetét, sőt még a temetési szertartásokat is, lassan kialakult az a szemlélet, hogy a betegek kenete a bűnbánat szentségének kiegészítő része és a haldoklók szentsége. Túlzottan hangsúlyozták szent Jakab levelének azt a sorát: „ha bűnöket követett el, bocsánatot nyer”, míg a többi hatást mellőzték. S mivel a bűnbánat szentségét ismétel- hetetlennek tartották, azzal együtt a betegek kenetét is. így lett „utolsó kenetté.” Ezért vádolta Simon tesszalonikai metropolita (t 1429) a nyugati egyházat hithamisítással, hogy a betegek szentségét a haldoklók szentségévé változtatta. A trentói zsinat viszont óvatosan fogalmazott. Ha nem is tért vissza az eredeti felfogáshoz, mégis nyitva hagyta a kérdést a későbbi idők számára ezzel a kijelentéssel: „E kenete: a betegeknél alkalmazzuk, különösen (praesertim) a veszélyben lévőknél, akik életük vége felé közeledni látszanak” (DS 1698). Ez a „praesertim” szócska mentette meg azt az ősi tanítást, hogy a betegek kenete nemcsak a haldoklóké, hanem általában a betegeké. A lelkipásztori gyakorlatban mindig is nehézséget okozott az „utolsó kenet" elnevezés. A 2. Vatikáni zsinat Liturgikus Konstituciója már érzékeli ezt és ezért írja: „Az utolsó kenet, vagy jobb elnevezéssel a betegek kenete, nemcsak azoknak a szentsége, akik már a végső életveszélyben forognak. Ezért alkalmas pillanat ennek fölvételére már az az idő, amikor a hivő akár a betegség miatt, akár az öregkori gyöngeség miatt az életveszélynek még csak a kezdetén van" (73). VI. Pál pápa „Sacram untionem infirmorum” apostoli konstituciója (1972. nov. 30-án jelent meg) már tudatosan kerüli a „periculum mortis” — halálveszély — kifejezést és „in- firmis periculose aegrotantibus" — komoly, veszélyes betegségben szenvedőkről beszél. Itt a „periculose" szó semmiesetre sem jelenti a halálveszélyt. Minden súlyos, komoly megbetegedés veszélyesnek vehető, még akkor is, ha nagyobb a valószínűsége, hogy az orvosi gondoskodás megmenti a beteget. A betegek kenetének jelentősége életünkben A Hittani Rendelkezés az Egyházról írja: „A betegek szent kenetével és a papok imádságával az egész Egyház a szenvedő és megdicsőült Krisztusnak ajánlja a betegeket, hogy megkönnyebbítse és megszabadítsa őket; sőt buzdítja is őket, hogy önként csatlakozzanak Krisztus szenvedéséhez és halálához, és így mozdítsák elő az Isten népének javát” (11). E zsinati tanítást a betegek kenetének új szertartása beépítette bevezető imádságába. E fenti szavakkal ajánlja a beteget Krisztusnak, a jelenlevőnek, „ki itt van köztünk, kinek nevében összegyűltünk”, „akihez az evangéliumi betegek gyógyulást keresve mentek, s aki érettünk annyit szenvedett” (Ordo Unctionis Infirmorum 70). Itt utalnunk kell a fentebb említett szentség-meghatározásra, mely szerint minden szentség Krisztussal való találkozás. A betegek keneténél ezt a találkozást kifejezetten hangsúlyozzuk. E találkozásban Krisztus közvetlenül megszólítja a beteget. Ezért jelentős szerepet játszik a szentség igeliturgiája, ötvennél is több szentírási szakasz között lehet választani, hogy a beteg egyéniségének, körülményeinek, állapotának, a betegség fokának legmeg21
