Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 4. szám - FIGYELŐ - Sulyok Elemér: Az üdvösség örömhíre

mégis lemondva róluk, egészen mást akart: az üdvösség örömhírét. Még mielőtt azonban bárki is saját _szája íze szerint értelmezhetné Jézus örömhírét, Márk kétértelműséget nem tűrő világossággal jelöli meg belső tartalmát: „térjetek meg és higgyetek!"

Az üdvösség örömhíre tehát a leg bensőbb összefüggésben van a megtéréssel és a hittel. Sőt, megtérés, hit és öröm szétválaszthatatlan egységben azt az egészen új életstílust jelzik — csak más-más belső vonását hangsúlyozzák, — amelyet Jézus hirdetett meg mindnyájunknak.

„Térjetek meg!"

„Úgy tanított, mint akinek hatalma van és nem úgy mint az írástudók" (Mk 1,22). Sőt, egy-egy szavával is életeket tudott átrendezni, „Jöjjetek utánam! Én emberhalászokká teszlek titeket.” — szólt Simonnak és testvérének, Andrásnak és „ők mindjárt ott is hagyták a hálót és csatlakoztak hozzá.” (Mk 1,17—18). „Amint pedig a vám mellett elhaladt, látta, hogy ott ül Lévi, Al- feus fia. „Kövess engem!" — szólította meg. Az fölkelt és követte. (Mk 2,14). Szavai az ember személyiségének központját vették célba. Ennek a hatalommal kiejtett szónak az erejét, semmiféle más élményhez nem mérhető hatását sejteti meg velünk János, amikor meghívására visszaemlékezve szemérmesen megemlíti: „ez a tizedik óra körül történt” (Jn 1,39). Más alkalmakkor viszont éppen ellenkezőleg, a hirtelen fellelkesült embert a példázatok hűvös homályosságával józanítja ki. „Úközben valaki így szólt hozzá: Követlek téged, bárhova mégy.” Jézus azonban figyelmeztette „A rókának odúja van, az ég madarának fészke, de az Emberfiának nincs hová lehajtsa fejét” (Lk 9,57—53). Ismerte a hatalom fonák oldalát. Jól tudta, hogyan lehet felhasználni az érzelmeket. Jézus azonban tiszteletben tartotta az ember szabadságát és inkább rejtett értelmű szavakkal szólt, hogy követője meggondoltabban dönthessen. Ugyanezzel a tapintattal válaszol a gazdag ifjú kérdésére is: „Ismered a parancsokat...” Csak miután az ifjú többet kíván, akkor mondja: „Valami még hiányzik neked. Add el amid csak van, árát oszd ki a szegényeknek, így kincsed lesz a mennyben. Aztán jöjj és kövess engem” (Lk 18,22 —23V A feltétlen követésre felszólító szó azonban nem jutott el a fiatalember szívébe, elakadt a gazdagság felszínén.

Jézus különböző rendű-rangú embereket szólított fel követésére. Egyesek közülük mindent hátra hagyva elindultak, mások viszont különféle kifogásokra hivatkoztak: ,, .. . engedd meg, hadd temessem el előbb

atyámat” (Lk 9,59), „engedd meg, hogy előbb búcsút vegyek az otthoniaktól" (Lk 9,61). Jézus szava azonban feltételekkel nem szűkíthető szabadsággal sürget: „térjetek meg!” Az a hely, ahol ma is meghallható ez a felszólítás, nem az énünk felszínén található, ahol a mindennapi benyo: mások közvetlenül érnek, hanem valahol énünk mélyén. Ott, ahol már nem zavarnak a hétköznapok zajártalmai. A felületen zajló, kuszaságokba belegabalyodó életünkben legfeljebb csak arra a vágyra figyelhetünk fel, hogy jó volna már egyszer magunkra találni, vagy amit József Attila így. foglalt szavakba: „Jó volna jegyet szerezni és elutazni önmagunkhoz!” önmagunkhoz, ahol végre értelmes egésszé szerveződhet mindaz, ami eddig csupán részként élt bennünk, ahol végre vérkeringésünkbe kerülhet mindaz, amit eddig megemésztetlenül hord- tunk magunkban. Ugyanerről beszél szent Ágoston is: „Térjünk meg szívünkhöz, hogy megtaláljuk Istent.” Szívünkben Isten vár ránk. Ezért amikor Jézus a megtérésre szólít fel, tekintetünket nem a külső világra irányítja, hanem magunkra. Szembesít bűneinkkel, rendezetlen benső világunkkal és elindít énünk magja felé, amelyet Ágoston a Biblia nyelvén „szív”-nek, József Attila „önmagunk”-nak nevez. „Megtérünk” oda, ahol gondolataink megfogamzanak, elhatározásaink jó vagy rossz töltést kapnak, álmaink, vágyaink megformálódnak. Oda, ahol csönd van. Az a csönd, amelyben meghalljuk a szót: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve: én felüdítelek titeket. Vegyétek maqatokra igámat és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, — és nyugalmat találtok lelketeknek" (Mt 11,28-29).

A szívünkben megszólaló hang válaszra_ vár. És itt, az álarc mögött, ahol már nincs rejtegetni valónk, Isten szeretetétől indíttatva csak azt tudjuk mondani, amit a sza- mariai asszony: „Uram.. . látom, próféta, vagy” (Jn 4,19). Istennek adott feleletünk:, a kíváncsiskodó emberi tekintetektől any- nyira óvott benső önmagunk közlése. Miközben szavakba is aliq foglalható módon kinyilatkoztatjuk magunkat, megosztjuk, énünket Istennel. És éppen ebben az Istennel való egységben találunk rá arra a sokat várt önmagunkkal való azonosságra, amelyet a világ semmiféle fondorlatossággal sem tud megadni. „Akkor örülni fog szívetek és örömeteket senki sem veszi el többé tőletek” (Jn 16,22). Ezért a bennünk felfedezett kincsért és megtalált igazgyöngyért „nagy örömében fogja magát az ember, eladja mindenét, amije csak van” (Mt 13,14). A megtalált igazgyöngy most, már életünk kristályosító pontja, Lassan köréje szerveződnek hétköznapjaink és át236