Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 4. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc: Homiliavázlatok az év 4. vasárnapjától a bőjt 5. vasárnapjáig

részesítsen mást is annak világosságában. Aki rendelkezik a reménnyel, az erősítsen meg másokat is. Aki megtapasztalta a lé­lek gyógyulását, az legyen nevelője mások­nak is. Aki meggyőződött Isten szeretetéről, az továbbítsa ezt a szeretetet. A keresztény élet minden területén érvényes a megbí­zatás: Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. Krisztus úgy jött el, mint a természetfeletti világ energiaforrá­sa, s a kereszténységnek erről kell tanúsá­got tenni. A másik vonás az, hogy miután Krisztus bizonyságot ad a kegyelmi erők jelenlété­ről, tovább megy. Annyit megéreztet jósá­gából, amennyi felébreszti a hitet, de őt nem lehet kisajátítani a magunk számára, s főleg nem földi ügyeink számára. Egy­részt azért nem, mert ő mindenkié akar len­ni, másrészt meg azért, mert azt akarja, hogy a hit egyéni vívódásaink közepette mélyüljön el. Nekünk azokból a jelekből, bizonyítékokból és adományokból kell él­nünk, amelyeket itthagyott Egyházában. Nem ezért jött, hogy minden gondunkat el­vegye és minden betegségünket meggyó­gyítsa. Azért adta a hitet, a reményt és a szeretetet, hogy a földi gondok és bajok között Isten gyermekeinek érezzük magun­kat, s hogy egyéni érdekeinken túl igye­kezzünk Isten országának munkásai is len­ni. Pál apostol ezt a gondolatot világítja meg a szentleckében. Mindenkinek minde­ne akar lenni, hogy mindenkit üdvözítsen. Tudja, hogy akkor részesedik leginkább az evangélium áldásaiban, ha nem keresi sa­ját előnyét vagy kényelmét. Az ilyen kitá- rulás arra késztet, hogy befelé gyakoroljuk az önfegyelmezést, kifelé pedig a jóakara­tot, türelmet, megbocsátást és a szolgálat­készséget. Az év 6. vas. (Lev 13,1—2. 45—46; iKor 10,31—11,1; Mk 1,40—45) Isten akarata Amikor Isten akaratát emlegetjük, álta­lában úgy gondoljuk, hogy az a törvény­ben, a kötelességben fejeződik ki. A „le­gyen meg a te akaratod” belenyugvás és engedelmesség. Közben természetesen meg vagyunk győződve, hogy Isten akaratának teljesítése elvezet az erkölcsi tökéletesség­re és biztosítja az örök jutalmat. De hon­nan ez a bizalom? A törvényben csak ak­kor bízhatok, ha tudom, hogy a törvényho­zó jót akart és a követelmények is az én boldogulásomat szolgálják. A mai evangé­lium éppen erre ad választ: „akarom, gyó­gyulj meg”. Krisztusban a jótevő akarat megelőzi a követelményeket. Isten mindig olyannak mutatkozott az üdvösség történe­tében, hogy először szeretettel közeledett,, bátorított, felemelt, reményt öntött az em­berbe és utána adta a törvényt. Jézus különösen tartja magát ehhez a módszerhez. „Isten nem azért küldte a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem; hogy a világ üdvözöljön általa” (Jn 3,17) „Atyámnak az az akarata, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké él­jen" (Jn 6,40). Krisztus küldetésének első célja tehát az, hogy megismerjük az Atya szeretetét és irgalmát, s így megszülessék bennünk a bizalom. A törvény arra való, hogy a bizalomnak és az engedelmesség­nek helyes kifejezést adjunk az élet döntő vonatkozásaiban. A keresztény élet kialakításához először ezt az üdvözítő Istent kell megismernünk. Csak az irgalmas Atyának és Krisztusnak a Megváltónak a helyes ismerete vezethet el oda, hogy szeressük az Istent és az ő ked­véért megtegyük kötelességünket embertár­saink szeretetével. Ahhoz nem közeledhe­tek bizalommal és szeretettel, aki csak uralmát akarja elismertetni. Attól legföl­jebb félhetek. Imádkozni is csak olyan Is­tenhez tudunk, akiről feltételezzük, hogy javunkat akarja. Ezért Krisztus evangéliu­mának ismerete nélkül nem alkothatunk kellő fogalmat Istenről. Krisztus nemcsak úgy beszélt Istenről, mint gondviselő Atyá­ról, hanem be is mutatta, hogyan kell az Atyától való függésben élni. Éppen ez adott hitelt szavainak. Mindig úgy visel­kedett, mint a Fiú, aki egészen rábízza magát az Atyára. A hit továbbadásában, mások meggyőzésében és vezetésében mi is csak ezt a módszert alkalmazhatjuk. Sza­vunkkal és életünkkel tükrözni kell, hogy olyan Istenhez kötöttük sorsunkat, aki ja­vunkat akarja. Mi azt _a Krisztust követjük, aki az élet terheinek hordozása közben meg akar enyhíteni bennünket. Csak az ilyen keresztény ember mondhatja mások­nak azt, amit az apostol magáról állít: Le­gyetek követőim, mint ahogy én Krisztus követője vagyok. Az év 7. vas. (Iz 43,18—19. 21—22. 24b— 25; 2Kor 1,18—22; Mk 2,1—12) Az ígéretek teljesedése Az ószövetségi kinyilatkoztatáson kettős prófétai szemlélet vonul végig. Az egyik az, hogy amíg a nép megtartja a szövetséget, addig békés élete van, ha eltávolodik Is­tentől, csapások sújtják. A másik szemlélet pedig az, hogy a megoldást a jövő hozza: Isten összegyűjti a nép fiait, igazi pászto­rokat rendel föléjük, állandó békét él­223'

Next

/
Oldalképek
Tartalom