Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 4. szám - TÁVLATOK - "Nagy örömet hirdetek nektek!"
a keresztényektől, hogy Jézusról, tetteiről, szenvedéseiről és benső öröme, boldogságáról a közös emberi nyelv módján beszéljenek, — úgy szóljanak Jézusról, ahogy Ionesco Mozartról, meghagyva és megengedve a probléma belső feszültségét: - „Éppen túlságosan pesszimista hangulatban voltam, amikor rájöttem, hogy nekünk mégis van egy Mozartunk, aki másfajta örömről beszél. És annál megmagyarázhatatlanabb örömről van szó, minél mélyebb az. Mégis nyomorban és szomorúságban halt meg. Vajon mennyire vagyunk képesek az ő beszédét, lelki üzenetét megérteni?” (E. Ionesco i. m. 13). Bár az emberi örömet mindig szenvedés kíséri, ezt az emberi értelem képtelen elfogadni. Ez az öröm botránya, és sokaknak az Isten botránya is. Az ember a szenvedésbe nem tud belenyugodni, és különféle magyarázatokat keres. Mi is bemutatunk néhányat. Ezek nem teljes megoldások, de valami fénycsikot mégis nyitnak a kereső ember lelkében. A szenvedésből születik meg az öröm. Az ősi japán tragédiák, az ember legfönségesebb gesztusának azt az életáldozatot tartják, amelyben valaki kész a másikért meghalni, vagy fiát, — aki utóda és hasonmása, - másokért feláldozni. A ,,tsurasa" lényege: a mélységes atyai fájdalom, amelyet az önként, és szeretetből feláldozott fiú halálakor átélt. Ez a fájdalom mélységes megnyugvást hoz, a szeretet beteljesítését, az áldozat poharának a tudatos és lehető legteljesebb kiürítését. Kazoh Kitamori japán teológus (Theology of the Pain of God, Richmond, 1965) szerint az isteni Valóság mélységét Krisztus kereszthalála időbeni eseményéből foghatjuk fel. Megtudjuk, hogy a szenvedés Istene valóban a szeretet Istene, aki szeretete miatt szenved, és ebben a szenvedésben bontakozik a végtelenné szeretete. A görög gondolkodás nyomán kialakult Istenfogalom inkább a változatlan Lényeg (Essentia) állóképében sűrítette az örök Valóságot. Ezzel eltávolodott a próféták és szent Pál Istenképétől, attól az Istentől, aki benső életfolyamatait, élményeit feltárta az emberek előtt. Az „Isten-történések" nemcsak antropomorfizálások, — emberarcú hasonlatok - hanem a létteljesség mellett is titokzatos módon lehetséges személyes események. A processzus-teológia hívei ezekbe a dinamikus „isteni történésekbe” kapcsolják az ember, az emberiség életét; már tudatilag sem szakadhatunk ki az isteni létezés forrásából. így tanítják: A. N. Whitehead, Sch. Ogden, J. Coll, Jr. Daniel, D. Williams. Sok indítást vett át Kitamoritól Jürgen Moltmann a Der gekreuzigte Gott (München, 1972) című művében. Úgy látja, hogy Jézus kereszthalálának mélyebb kutatása forradalmasíthatja Isten-értelmezésünket. A megtestesülés teológiáját, Jézusban a két természet személyes egységének, — az „unió hypostatica" tanításában idáig inkább filozófiailag közelítettük meg, és semmit sem sejtünk az istenemberi személyiség lelki eseményeiről, átéléseiről. A szeretet szenvedésben teljesül ki, Krisztus saját hafálát mint Isten valamiképpen a Szentháromságon vbelül is átszenvedte. Az Atya is és a Fiú is átélte a halál kínját. Ez nem „patripassziánus” eretnekség, mert ott úgy gondolták, hogy az Atya egy emberben szenvedett. Itt arról van szó, hogy az Atya a legteljesebben átélte azt, amit Ábrahámtól kívánt lélekben, de megőrizte valóságos kínjától: kiszolgáltatta Fiát a halálnak, feláldozta mérhetetlen szeretetében. - Moltmann Jézus kereszthalálának ezt a sajátságos értelmezését azzal teszi teljessé, hogy az Atya és Fiú közötti ezen szeretet-történéséből származik a Szentlélek. Ő teszi élővé a Halált, igazolja az Elhagyottat, és visszafogadja az Elveszettet. Ez a mélységesen szenvedő Szeretet- titolc, ha hibátlan racionális magyarázatot nem is ad, de az átélés mélységében segít elfogadtatni a szenvedés-titkot. — Karl Rahner is felfigyelt a különböző népekben élő ősi áldozattudatra, — amit a japánok őriztek meg a legkultúráltabban, — és hitünkhöz igazítva pontosabban igy fogalmaz: A Megtestesülés célja az volt, hogy Isten szeretetből szenvedhessen Krisztusban azért, hogy mi is Isten iránti szeretetből legyünk képesek önzetlenül szeretni, ami mindig lemondással, kínnal, szenvedéssel jár együtt. Szenvedés és reménység Amíg a keleti embernek a létezés, a napfelkelte is öröm, még mielőtt tudná, jut-e szájába aznap egy falat, — addig a nyugati ember jólétében is állandóan szorong, és miértjeivel teszi gyötrelmessé életét. Herbert Biesel ésszerűen is felfogható szenvedésmagyarázattal próbálkozik (Das Leid in der Welt und die Liebe Gottes, Düsseldorf, 1972). Az emberi szenvedés legnagyobb gyötrelme a céltalansága. A szervezet szétesése, elöregedése, fáradtság, örök- letesség, élhetetlenség, a javak rossz elosztása, szervezetünk degenerálódása fizikai távlatában még nem kielégítő a szenvedés magyarázata. A szokásos erkölcsi-aszketikus motiválás - Per aspera ad astra! Nehézségeken át jutunk a csillagokba! - is csak a visszatekintésben, a cél birtoklásában lesz értelmes. A szenvedés én-élményében mindig is ott marad az értelmetlenség: Igen, van betegség, de miért éppen én? Sokan lemaradnak, de miért éppen án? — Innen nincs tovább racionális elemzés. A létet ellentmondásosságával együtt el kell 218
