Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Rahner, Karl: A karácsony teológiájához
Nagyon könnyen úgy fogjuk fel azt az embert, akivé az Isten lett, mint valamiféle „beöltöz- ködést”, a jó Istennek bizonyos „ruháját”, úgyhogy alapjában véve Isten csak puszta Isten marad és így valójában nem is tudjuk, hogy ott van-e, ahol mi vagyunk. Nem könnyű ezt a „lebegve megfoghatatlant", - amely éppen ezért a legszilárdabb valóság — akár csak szavakban is kifejezni.- Isten-ember: ez nem azt jelenti, hogy megszűnt Isten lenni, és isteni dicsőségének korlátlan teljességében ragyogni.- Isten-ember: ez nem azt jelenti, hogy az „emberi" olyasvalami benne, ami nem is illeti meg őt igazán, amit csak úgy manipulálunk, mint valami külső eszközt. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, minthogy embersége „keveredés nélkül” — „felvétetett”, „hozzávétetett" istenségéhez, hogy voltaképpen mindez nem is mond ki róla semmit, csak számunkra juttat valamit kifejezésre.- Isten-ember: valójában magáról az Istenről mond valamit, éppen mint ember, Ő magát mondja ki felénk teljes igazságban, bár másképpen mint istenségét, önmagáról mond valamit és éppen ezért ez az emberi az Ő saját valósága, amelyben Ű maga — és nem egy tőle különböző emberi természet — találkozik velünk. Találkozik teljes valójában, teljes igazságban. Az Istenből fogunk meg valamit, ha ezt az „emberit" megragadjuk. Az Isterv „emberi"-jét nem szabad azonban istenségével azonosítanunk, vagy csupán melléje helyezni és üres „és” szóval összekötni. Ha az Isten erre az emberire mutat rá, akkor ez benne úgy találkozik, hogy ő maga is jelen van, mert ez a teljes és valódi emberi, mindig önmaga, minthogy az övé. És minthogy abszolút tisztaságában és tökéletességében emberi, éppen ezért lehet az övé. Ha Istenségét és emberségét — egységét és különbözőségét, mint két kijelentést - az Atya megtestesült Igéjében csak egymás mellé helyezzük, félreértjük ahelyett, hogy megértenénk, hogy mind a kettő ugyanabból az alapból fakad. Ámbár számunkra a kijelentés kettőzöttségében - mint önmagát rejtő titok — jelenik meg, ezért állandóan abban a veszélyben vagyunk, hogy minden egyes alkalommal elhibázzuk azt a „helyet", ahol a karácsony boldog titka a mi önmagát felülmúló létünkben megtalálja azt a pontot, ahoi belekapcsolódik — mint üdvösségünk — életünkbe és történetünkbe. Jó volna, ha ilyen eszmefuttatásunkban szívünk tapasztalatát is megszólaltathatnánk, hogy boldogan megsejtsük, mit is jelent az örök Ige emberré-levése. Jó lenne, ha ez megtörténne- abban a csendben, ahol az ember egyedül van, és magánál van. A Jézus szavába vetett hitet ugyan ez sohasem pótolhatja, mégis élményünket magunkkal vihetjük azokba a fogalmakba, emberi szavakba, amelyekben Jézus megosztotta velünk a karácsony titkát, azŰ titkát, miközben a mi titkunkat is közölte velünk: mert az emberiét titkát tárta fel számunkra. Istenre hallgatunk Hogyan van az, hogy a hallgató ember számára jelen van az Isten? A hallgatónak, aki hagyja, hogy minden háttérbe kerüljön, hogy mindenen túllásson, habár ott nem látható „valami” - annak számára jelen van az Isten. De közvetlenül csak a „távolság közelségében van jelen". Olyan távolságban, amely megemésztőnek és megsemmisítőnek látszik, ha közeledik hozzánk. Olyan távolságban, amely bennünket és a dolgokat a végesség, a téved- hetőség és a bűn lehetőségének a korlátái közé utalja vissza. Éppen ezzel a jelenléttel lesz az ember „nyitott”, mert semmije sincs önmagában, ami szükséges ahhoz, hogy önmaga legyen. Egy kőről sokkal kimerítőbb értelemben elmondhatnánk, hogy mi önmagában és mije van. Az ember csak úgy mondhatja ki oz embert, ha közben más Valakiről beszél: az Istenről, aki nem ő. Az embernek teológiát kell művelnie, hogy antropológiát művelhessen, minthogy az ember lényege: a tiszta Istenre-utaltság. fgy önmaga számára Is titok, mert mindig önmagán túlmutat, bele irányul Isten titkába. Az ember a meg-nem-határozhatóból határozható meg, — abból, ami nem ő, anélkül, hogy elmondaná, mi is ő. Ez a ráutaltság akkor tűnik elő, amikor az ember csak önmagával akar törődni és rájön, hogy erre semmi más módon nem képes, csak ha beletekint egy olyan Titokba, ami nem sajátmaga. Ha ez a ráutaltság és határátlépés abszolút módon sikerülne, ezáltal az emberi nem szűnne meg, hanem, beteljesedne, minthogy ez lenne önmaga igazi önfelülmúlása. Ha a Végtelennek a befogadása tökéletesen végbemenne, az nem történne az embertől kiindulva. Ha Isten végtelensége önmagától közeljönne, és ha az ember Öt így elfogadná, felvenné, akkor Annak jelenléte lenne benne, amit az Isten végtelenségében és korlátlan szabadságában önmagáról kimondana. A teremtményi valóság ekkor abszolút nyitottsággá lenne Isten végtelensége felé. Ha engednénk, hogy szivünk csendjében az ilyen megsejtés létrejöjjön, akkor legalább távoli megérzésünk lenne arról az irányról, ahonnan az evangéliumnak ez a mondata érkezikr 210
