Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Rahner, Karl: A karácsony teológiájához
ünnepelni. Végül is mindenkinek magának kell ezt megtalálnia, jobban mondva, mint ajándékot kikönyörögnie. Mégis legyen szabad valamiféle erre Irányuló indítást dadogva elmondanom. A termékeny magányban Legyen bátorságod arra, hogy visszavonulj és egy ideig egyedül légy. Ha ezt az előkészületet keresztény módon megtetted, akkor remélheted, hogy igazán karácsonyi szívet, vagyis szelíd, türelmes, bátran elszánt és halkan gyöngéd szívet ajándékozhatsz azoknak, akiket „szeretni törekszel". Ezt az ajándékot kellene elsőnek odatenned a karácsonyfa alá, máskülönben az összes többi ajándékaid haszontalan kiadások lesznek. Tehát vonulj vissza egy kis időre önmagadba. Van talán egy szobád, ahol egyedül lehetsz. Vagy ismersz egy magányos utat, egy csendes templomot. És ne beszélj semmit még magaddal sem, másokkal sem, akikkel vitatkozni, vagy veszekedni szoktál, akár csak gondolatban is. Várj és figyelj. Nem azért kell most ilyen csendet tartani, hogy azután beszélhess róla. Annyira el kell mélyed- ned, mintha arra lennél elszánva, hogy soha többé nem térsz vissza belőle. Halld meg ezt a csendbe hívó szólítást, amely a végtelenségbe hív. Ez a csend senki másért nincs, senki másnak nem kell hallania, mint csak teneked, mert hozzád szól. Ne várj rendkívüli misztikus élményeket! Ebben a hallgatásban csak az igazság őszinte józanságának, a tiszta és halk igazságnak kell megszólalnia. Ne mondd ki előre önmagodat! Fogadd el magadat, úgy, ahogy vagy! Nem kell panaszkodóan magadat kiüresítened, nem kell gondatlanul újjonganod sem, sem pedig kielégült nyárspolgárok módján önmagadat élvezned. Miközben hallgatsz, hagynod kell, hogy rájöjj saját magadra. A hallgatásnak e pillanatában együtt van a múlt, a jelen és a jövő minden vize, amely jelenlévő szíved csészéjében összegyűlik. Talán mindettől először rossz lesz a hangulatod. Talán feltörnek a mélységekből a szíved felszínére az ■undornak, a kiüresedettségnek és az unalomnak a vizei. Talán azt is észreveszed, hogy valójában milyen messze vannak tőled mindazok, akikkel naponta érintkezel, és akikről hivatalosan úgy mondod „szeretetben kapcsolódnak” hozzád. Végül talán semmi mást nem találsz ■magadban, mint elhagyatottságot, nyomort és olyan dolgokat, amelyek elől a hétköznapokon szeretnél elfutni. A hétköznapokon úgy tűnnek fel előtted az ilyen élmények, mint az egyetlen elérhető boldogság, amit munkának, kötelességnek ésszerűségnek és más hasonló józanságnak nevezel. Most azonban feltörhet benned az ürességnek és kihaltságnak titkos érzése. De ■csak tarts ki önmagadban! Egyszer csak tapasztalni fogod, hogy mindaz, ami benned jelentkezik, valami névtelen távolságba kerül és átfúj rajtuk egy mérhetetlen üresség. Átfúj mindenen és mindent egybefoglal. Ez az átfogó távoli, mégis mindent átható üresség jelen ■marad akkor is, ha szívünket szeretnénk hirtelenül kézzel fogható „realitásokkal" telitömköd- ni. Ebben a csendben az a titokzatos érzésünk támad, hogy néz bennünket Valaki. De nem tudjuk, honnan. Ha a mára akarunk gondolni, belopódzik szívünkbe a holnap gondolata. Ha elhatározzuk magunkat, akkor ezt az elhatározást már átformálja az a tudat, hogy másként is lehetne. Ha az ember leteszi a kelyhet és a fenekére tekint, azon keresztül ismeretlen mélységekbe lát. Ez az oka annak, hogy sehol sem vagyunk egészen otthon, hogy semminek sem tudjuk magunkat egészen átadni, amit egyszer megragadtunk. Hogy a tekintet és megragadás sohasem annyira végérvényes, ahová valóban megérkezhetnénk anélkül, hogy tovább előre ne tekintenénk a Meghatározatlanba. Ezt a „valamit” nem kezelhetjük magunkban „felületi jelenség" gyanánt. Mert a Titokzatos és a Névtelen rendszerint hivatlan marad. Mert Nála nélkül nem létezne a szívnek az a „tere" sem, amelyben bizalmas dolgokkal találkozhatunk. Nélküle semmi sem kerülne a maga rendes helyére, a szabadság nem mondhatna igent és nemet, nem lenne valódi múlt és nem lenne távlat a jövő számára. Minden egymásba omolna egy állati pillanat tompa szűkösségébe és halott önfeledkezésébe. Mert mindez feltáratlan bennünk és ezért olyan kimondhatatlan valami: „A Te szemed néz rám,— Végtelenség I” Az embernek meg kell pillantania egyszer a Láthatatlant és meg kell szólaltatnia a csend ben Hallgatót. Tedd meg ezt szívedben és légy amellett óvatos. Ne nevezd még Istennek, de ne is próbáld meg úgy élvezni, mintha tőled származó boldogság volna. Olyan tünemény ez, ami némán is Istenre mutat és a maga végtelenségében és korlátlanságában megsejteti velünk, hogy az Isten másmilyen, mint bármely dolog, amit hozzáteszünk azokhoz, amelyekkel egyébként is dolgunk van. Jelenléte fokozatosan bensőségessé lesz bennünk, ha csendben maradunk, ha nem menekülünk el a Titokzatos elől, aki a csendben élni és uralkodni kezd bennünk. Nem futunk el még a karácsonyfához sem, vagy valami más, gyorsan kézzelfogható vallásos fogalomhoz, ami megölhetné bennünk az igazi vallásosság éledő csíráját. 208
