Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Isten megtestesülése és az ember öröme
A hitből táplálkozó öröm A kereszténységben Krisztus maga lett az örömhír, mert életünket kiemelte a homályból és a veszélyeztetettségből. Mindegy, hogy Krisztus maga tette ezt a kijelentést: én vagyok az út, igazság és élet, — vagy az apostoli Egyház értelmezte őt így a feltámadása után, ebben a megjelölésben benne van a megváltásra támaszkodó optimizmus. Aki megtalálta az utat, az célhoz ér, aki felismerte az igazságot, az nem tévelyeg és nem botorkál a sötétben, aki magáénak tudja az életet, az győzött az elmúlás felett. Ennek a hármas megállapításnak a kifejtésével megadhatnánk az egész keresztény öröm keresztmetszetét. De fogalmilag talán világosabb a kifejtés, ha G. Feuerer nyomán10 úgy fejezzük ki magunkat, hogy Krisztusból kiindulva örülhetünk létünknek, kiválasztottságunknak, vallási ismeretünknek és hatékonyságunknak. A lét örömét csak a szenvedés kérdőjelezi meg. Elvileg mindig világos volt, hogy a létezés több, mint a nemlét. De hány ember vette már ajkára Jób panaszát, hogy miért is született erre a világra. Az emberiség a mai napig nem tudta megoldani az éhség, a betegség, az igazságtalanság problémáját. A világ egyes részein ma is azért születnek meg a gyermekek ezrei, hogy éhségben és betegségben időelőtt elpusztuljanak, s a felnőttek nagy részének életét is keserves gond és félelem tölti ki. Ugyanakkor látniuk kell hogy elnyomóik zavartalanul élvezik az életet. Nem is valószínű, hogy az emberi haladás kiküszöböli az életből a szenvedést, a félelmet és a halált. Ezért a lét örömét csak olyan valaki hirdethette, aki tudta, hogy egyetlen kis madár sem esik le a földre a gondviselő Isten tudta nélkül, s aki tudta azt is, hogy ő maga a feltámadás és az élet, s aki őbenne hisz, ha meghalt is, élni fog. Aki pedig az élet ura, az tud örökkévalóság távlatban is jutalmazni, vagy büntetni. A lét örömét konkrétan kiterjeszthetjük minden értékre. A szeretet nem szűnik meg (1Kor 13,8), ezért legigazibb emberi kapcsolataink is átmennek az örökkévalóságba. Azokat is érdemes ápolni és értük áldozatot hozni. Mivel Krisztus az embert, mint a közösség tagját és az anyagvilág tartozékát váltotta meg és vezeti célhoz, azért bízunk abban, hogy megdicső- ülten visszakapjuk mindazt, amibe belevittük tudásunkat és verítékünket. A kiválasztottság örömét legjobban az Ef 1,4—6 alapozza meg: Az Atya Krisztusban kiválasztott bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből arra rendelt, hogy gyermekeivé legyünk és magasztaljuk fölséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosán megajándékozott minket. Krisztus maga ezzel biztat: örüljetek annak, hogy a nevetek fel van írva a mennybe (Lk 10,20). Ma sokat hangoztatjuk, hogy Isten előtt mindenki kedves, aki keresi az igazságot és hallgat lelkiismerete sravára. De ezzel nem szabad a keresztény lét különleges értékét kisebbíteni, vagy elszínteleníteni. Más dolog keresni az igazságot és más az a tudat, hogy Isten gyermeke vagyok, megismertem őt a kinyilatkoztatásból, tudom, hogy úgy imádkozhatom hozzá, mint atyához, s azt is tudom, hogy Krisztus kezességet vállalt értem, amikor a keresztségben kiárasztotta rám a Lelkét és titokzatos testének tagjává tett. Az öröm itt is abban nyilvánul meg, hogy éreztetjük kifelé is a keresztény hit többletét. A Szentírósban ugyanis a kiválasztottság mindig egyúttal küldetés: tovább kell adni mindazt, amit a hitben megtapasztaltunk, hogy minél többen részesedjenek a megváltás örömhírében. Ez az optimizmus az üdvösség egész vonalán érvényes. Ha velünk szembe gyakorolta irgalmát azzal, hogy küldetést adott, azok iránt sem lesz kevésbé irgalmas, akik saját hibájukon kívül nem jutottak el a kifejezett hitre. A tudás örömét Jézus ezzel a kijelentéssel vezeti be: Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek (Jn 15,15). S aki ennek a kinyilatkoztatásnak az alapján elfogadja, hogy Krisztus az Atyától jött „az Atya szereti" (Jn 16,27). A tudás a természet vonalán is örömmel tölt el, hiszen érezteti fölényünket és hatalmunkat az anyagvilág felett. A kinyilatkoztatás igazi boldogító volta abban áll, hogy személyes közleményként kapjuk. A hit elsősorban arról győz meg, hogy az Isten az én Atyám, engem akar célhoz vezetni, rám terjeszti ki a gondviselését és mindazokra, akiket szeretek. Ö nekem és embertársaimnak ígérte meg irgalmasságát, és a szeretetét állandósítani akarja: „Aki szeret engem, az megtartja tanításokat s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14,23). A hit abban a tudatban konkretizálódik, hogy arra hallgatok, aki szeretettel közeledik, aki javamat akarja, azért szavát felemelőnek, megtisztelőnek érzem, és parancsaiban felhívást látok, nem pedig terhet. A hitbeli ismeret végső fokon Krisztus követésében mélyül el: Aki megtartja parancsaimat, annak kinyilatkoztatom magam (Jn 14,21). Ha így megértjük őt és magunk mellett érezzük, nem vagyunk elhagyatottak. A hatékonyság öröme után való sóvárgás igazábon csak teológiailag magyarázható. Lé206
