Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Molnár Béla: "Ettől kezdve sokan visszavonultak Tőle..." (Jn 6,66)
zítást megváltásnak nevezzük, akkor világossá válik a János-prológ kijelentése: övéi közé jött, de övéi nem fogadták be (Jn 1,11) és a Nikodémus-dialógus mondata: A világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget... (Jn 3,19). Szembenállás az evangéliumok korában Jézus jött el, hogy saját személyében kiigazítsa a monoteizmust, kinyilatkoztassa az Atyát. Jézus viszont olyan Istent mutatott be, aki nem egyezett az emberi elvárásokkal, ezért szükségszerűen megtörtént az összeütközés, ami főleg a várt messiáseszme és a tényleges Messiás működése között csúcsosodott ki. A cselekedetek, amelyeket Jézus kívánt, úgy jelentek meg a hallgatóság előtt, mint az igaz Isten lényegéből eredő követelmények. Jézus azt hirdette, hogy először az Atya országát és igazságát kell keresnünk, azután alkalmazni és beteljesíteni a cselekedetekben. A meta- noia: hozzáigazodás valamihez, megváltozás! Ez a megfordítás csalódást és szembenállást keltett Jézussal szemben. Jézus nem volt hajlandó szentesíteni a rosszra irányuló igényeket, ezért félre kellett állítani. Jézus nem akart földi értelemben vett szabaditó lenni. Visszautasította a királlyá- választást, amivel még tanítványai is többször előálltak. Jézus nem személyében, közvetlenül, és csodaszerűen akarta megszüntetni a közösségi problémákat, hanem azt akarta, hogy követői az evangélium erejével oldják meg azokat. Jézus nem állandósította a csodákat. A csalódottság akkor jelentkezett, amikor meglátták, hogy a gyógyítások csak jelei a bűnök bocsánatának. És a kenyérszaporítás sem ismétlődött, hanem ezután már az igazi, élő kenyérről beszélt (Jn 6,48). Azt akarta, hogy az igazi istentisztelet a kenyérgondok és emberi szenvedések fokozatos felszámolásával együtt valósuljon meg. Jézus nem igazolta teljes egészében történelmüket, értékeiket, vallásos gyakorlataikat. A kortársak eljárása volt az egyisten- bittel való kérkedés, elődjeik mártírságának hangoztatása, a jócselekedetek dobraverése. Jézus ezzel szemben azt tanítja, hogy az emberi érték szerzett-kapott lelki-szellemi kincs értéktelen, sőt, káros is lehet, ha „önmagában" marad. Minden érték abból adódik: ha kapcsolatban van a másik értékével, a másik emberrel, ha állandóan felhasználódik, szolgálatba kerül: Búzaszem, talentumok, tíz szűz. Az evilági igények megmaradtak. Jézus nem elégítette ki ezeket. így természetszerűleg bekövetkezett a konfliktus, ami kezdetben hallgatóinak csalódást okozott, később ellenállást váltott ki és csak alkalmas időre és alkalmas körülményekre vártak, hogy Jézus halálával végződjön. Úgy tűnik, mintha ezzel meg is szűnt volna a mintegy három évig tartó éles ellentét. A történelmi Jézust az akkori zsidóság egyik zárt köre a megoldott problémák listájára helyezte. A feltámadás ténye és az élő hit időszaka azonban egy egészen más világot nyitott meg. Sematikus szemléletmóddal azt gondolhatjuk, hogy ezentúl csak kétféle állásfoglalás létezhet Jézussal kapcsolatban: a tagadásból táplálkozó elutasítás és a hitből fakadó evangéliumi cselekedetek. Pedig az idők folyamán sokkal bonyolultabbá vált a probléma, sokkal áttekinthetetlenebb lett az állásfoglalások árnyalati rendszere. Ha elfogadjuk, hogy mindez a Jézus-eseményre figyelő embercsoportok — nemcsak egy zárt történelmi korszak — eljárása volt, hanem az egész emberiség életét végigkísérő magatartásforma — a „más mint mi” ellentétében —, akkor nyugodtan kiszélesíthetjük az evangéliumi történetet. Azt állíthatjuk, hogy az Egyház történetében mindig és most is, ugyanolyan visszahatást vált ki Jézus személye és örömhíre, mint akkor. Nem lehet egyszerűen hívőkről és nemhívőkről beszélni, hanem sokféle állás- foglalásról, amelyik közül az egyik őszintébb, közelebb vagy távolabb áll a keresztény nyíltsághoz viszonyítva. Az ellenállás Jézussal szemben ma is létezik és él, még a hit és vallásosság leplében is, akár az emberséget túlságosan megnyirbáló intellektualizmusban, akár a cselekedetek „önmegváltó vallásaiban”. Molnár Béla 192
