Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 3. szám - FÓRUM - Tomka Ferenc: Az új liturgia lehetőségeiről
hozhatóak a résztvevőkhöz, addig annak híján valóban csak szakrális hangulatot idéző titokzatos rítus benyomását fogják kelteni sok résztvevőben. Viszont ez a tény ismét nem a jelek számlájára írandó. (Egyébként ha az ember egy zárt társaságba megy — elsősorban éppen a mai fiatalság körében figyel fel erre a szociológia — az esetek többségében találkozik olyan formákkal, amely a közösség tagjai számára érthetőek, de amelyeknek jelentését a „kívülálló” számára meg kell magyarázni. Minél sajátosabb gondolatai, céljai, cselekedetei vannak a közösségnek, annál nagyobb számmal alakulnak ki sajátosan reájuk jellemző formák.) 2. A liturgia életközelsége és közvetlensége A szertartások merevségéért ma már sok esetben kifejezetten a lelkipásztorok felelősek, hiszen az új előírások egyik legnagyobb „újdonsága" éppen az, hogy lehetővé teszik a szertartások meleggé, családiassá tételét. — Aki alapvetően végigolvasta pl. a keresztelésről vagy a bérmálásról, az új bűnbánattartásról, a gyermekek részvételével tartott misékről vagy akár a betegek kenetéről szóló rendelkezéseket, annak éppen a közvetlenségen kellett megdöbbennie: A pap közvetlen beszélgetés hangján magyarázatokat fűzhet a szertartásokhoz; a jelenlevők igényeinek megfelelően válogathatja ki az 'mákat, a szentírási szövegeket; messzemenően bevonhatja a résztvevőket a liturgikus cselekménybe, imákba, felolvasásokba; kis, meleg családias közösségekben, közvetlen (hétköznapi) környezetben misézhet — pl. gyermekekkel tartott misék esetében, vagy egy beteg ágyánál a hozzátartozók, ismerősök körében; a prédikációt párbeszéddé alakíthatja sőt világi is prédikálhat pl. a gyermekmiséken vagy a keresztelések alkalmával (ez utóbbira ugyan még püspöki engedély kell); s végül ismételt elcsendesülésnek, egyéni csendes imának adhat helyét a szertartások végzése közben (pl. még a gyermekkeresztelés szertartása is külön ajánlja, hogy a homilia után tartsunk közös elmélkedő csendet), amely csendes szertartások, illetve az általuk jelzett misztériumok átélésének, imádságossá- élményszerűvé válásának legfontosabb eszközei lehetnek. Kétségtelenül úgy tűnik, hogy vannak még formák, amelyek bizonyos esetekben erősen gátolják a közvetlenséget, de ha az adott lehetőségeket kihasználnánk, akkor többnyire valóban családiassá válhatna liturgiánk. A konkrét leiadat elsősorban magára a papságra vár, hogy egyrészt tegye magáévá az új liturgikus előírások szellemét (a liturgia közösségi szellemét!), másrészt megismertesse azt a világiakkal. Hiszen a közösségi légkört valóban semmiféle új rendelkezés, és pl. semmiféle liturgikus tér-átrendezés nem valósíthatja meg; ezek legfeljebb megteremthetik azokat a feltételeket, amelyek szükségesek annak kialakításához. A közösségi légkör pedig csak akkor alakulhat ki — illetve az új liturgikus előírások szelleme csak akkor valósulhat meg —, ha a papok és világiak közösen átelmélkedték, hogy Krisztus közösségi egyházat és közösségi liturgiát akart, s levonják ennek életükre és liturgiájukra vonatkozó következményeit. Ami a liturgiában jelenleg gyakran mégis tapasztalt, és cikkírónk által joggal kifogásolt életidegenséget illeti, ennek fő oka bizonyára az a 2. Vatikáni zsinat által is elítélt szemlélet, amely két egészen elkülönült világnak érzi a szakrális világot és a „profán" életet. — Ezért akadnak olyanok, akik úgy érzik, tartoznak azzal a liturgiának, hogy valamiféle „szakrális merevséget” vigyenek a szertartásokba; ami által az könnyen groteszkké, életidegenné válik, s a jelenlevők is megérzik, hogy a szertartás egyre inkább elidegenül magától a szertartást végzőtől is. — Pedig a keresztény liturgia eredetileg egészen a világban élő liturgia volt, ahol a liturgia hálaadása és formái egyaránt a világi életből fakadtak. Maga Krisztus, — istensége mellett — teljesen ember, azaz „evilági” is volt, s életének csúcspontja, a golgotái áldozat sem „egyházi liturgia", hanem istenemberi életének szerves része volt, amelyet Ő avatott istentiszteletté. A Krisztus szelleméből élő ősegyház egész élete szembefordulás volt a pogány vallásokkal, sőt magával a zsidó vallással is, amelyek különbséget tettek a profán és a szakrális világ között. Végül a 2. Vatikáni zsinat „korunk egyik legsúlyosabb tévedésének” bélyegezte a szakrális és profán világ — a vallási és hétköznapi élet — közötti lényeges különbségtételt (Egyház a mai világban 43.). 3. Liturgikus nyelv A liturgikus nyelv az a terület, amelyet talán a legtöbb kritika ér világiak, lelki- pásztorok és teológusok részéről egyaránt. Világviszonylatban ismert az a panasz, hogy a teológia szabályai szerint ugyan többnyire nagyon pontosan megszerkesztett imák, könyörgések a személyesség és közvetlenség híján elszállnak a résztvevők feje felett. Bizonyos, hogy a liturgikus nyelv megújítására, az imák egy — és talán nem is kicsiny — részének maibbá tételére, vagy a szabadon fogalmazott imák használatának bizonyos körülmények között való engedélyevíJ/JUl*' 173
