Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 3. szám - TÁVLATOK - Utak és megoldások

mukra tűnik jelentősnek. Az ilyen eljárást mi egyszerűen „meghamisított történelem”-nek neveznénk; a keleti ember pedig éppen ezt nevezi történetnek, mert az eseménynek van „valami jelentése” is. — Zerwick a történeti igazságnak nyugati formáját már szinte ká­rosnak tartja. A krónikás igazságot abszolút igazságnak tartani: olyan, mintha valaki egy fényképet többre becsülne egy kifejező festménynél. Nemrég egy portrét láttam, amit éppen most fejezett be a művész. Az ábrázolt személyt jól ismertem, ezért szinte megrettentem. A kékben és sárgában megfestett arc „természet- ellenességében” először megdöbbentő volt. Minél tovább szemléltem, annál élőbbnek, és rendkívüli találónak tűnt a kép. A portré mellett ott függött egy kép, amely a művész fele­ségét ábrázolta, ez „hagyományosan” volt megfestve. Természethű volt, de közel sem volt olyan belső kifejező ereje. Tudjuk azt is, hogy a történelmi regénynek a mesterei egy személyiségnek vagy kor­szaknak a lényegét sokszor mélyebben megragadják, mint a történész hiteles adatai. A modern tudományos exegézis hasonló módszere nem a hit „lerombolója”, ahogyan a kon­zervatívok még ma is hirdetik. Ellenkezőleg! A történet-kritikai módszer bemutatója, hogy a „csak-történeti” a hivő értelmezés számára nem sokat nyújt. A pusztán történeti tény, a rideg valóság (factum brutum) mindig kétes értékű, mert az ember így is, úgy is értelmez­heti. Hiszen Jézus ellenfelei és követői egyugyanazon eseményt látták; az egyik mégis Bel­zebubnak tulajdonította, a másik Isten erejének. Az evangéliumok szavahihetősége más természetű, mint egy ténytudósításé. „Az ember csak a szívével lát jól” — mondja Saint- Exupéry Kis Hercege. Csak a hit szemével látható, hogy mit valósított meg Isten Jézusban az ember és a világ számára. A hit ezen hűséges tanúságtételét nyújtják a bibliai szer­zők. Éppen ebben áll megbízhatóságuk: szavaik teljessége és mélysége rejtve marad a csak felületes tényszerű gondolkodás előtt. (Vö. Entdeckungen im Alten Testament oder die vergessene Wurzel, München, 1970. 31—34.) GERHARD VON RAD: Isten és ember párbeszéde a Szentírásban Von Rad professzor az Ószövetséget tanítja a heidelbergi egyetemen. Izrael történetét az Ó- és az Újszövetség egységében és fokozatos kifejlődésében mutatja be. Az Újszövetség egészen benne gyökeredzik az Ószövetségben, amelynek — minden történeti adalékon túl — az a misztériuma, hogy Isten népe sohasem szakította meg párbeszédét az Úrral. A legnagyobb szenvedésében is felismeri az Isten rejtett jelenlétét. Ezt a titkot bontakoztatja ki a kereszténység amikor Jézus halálában találkozik Istennel, és az egész üdvösségtörténetet a húsvéti misztériumból megvilágítva, — mintegy visszatekintve — már teljesebb össze­függésben képes megérteni. * Izrael a többi ókori népnél intenzívebben foglalkozott saját történetével. A különböző forrásiratokból összeállították Mózes öt könyvét, és a Dávid trónutódlásának a történetét. A kései Krónikák könyve pedig megmutatja, hogy foglalták össze újból a történteket. Ezek a nagy irodalmi művek gyakran évszázadokon át tartó növekedési-fejlődési folyamaton estek át. Különböző szerkesztők művészi módon egymásba illesztették és a végén óriási gyűjteményes művekké lettek, ami már nem mondható olvasmányos irodalomnak. Az Ószövetség történeti anyaga gyakran felkelti a nyugati olvasó érdeklődését. A régi Kelet egyetlen más népe sem rendelkezik ilyen jó és bőséges forrásanyaggal. Izraelt azonban mégsem a történelemre összpontosító tudásvágy indította írásra, hanem Istenének működése és valósága. Ű az, akivel minden oldalon találkozunk. Jól értsük meg: ez nem egyszeri Is­ten-találkozás, aminek „kőbe vésett” dokumentuma volt, hanem az események vezetésében, hívásokban, ígéretekben és ítéletekben nyilvánult meg. Ezért közvetlen megszólításait a Szentírás mindig új alakban fogalmazta meg. Az Ószövetség nem más, mint egy nép szen­vedélyes párbeszéde a saját történelme magasabb értelméről. Azonban Izraelben is idő­vel változott a korszellem. A történelmet mindig olyan megértési horizontba kellett értel­mezni, ahogy az állandó változások alakították. Az egyik korszak Isten tetteit még elsősorban a külső beavatkozásokból, csodákból és meghívott férfiak küldetéséből magyarázta. A ké­sőbbi írások az isteni működést inkább az emberi cselekvések oksági láncolatába fűzték egybe. Bár Izrael nem jutott el egyértelmű történelem-értelmezésre, mégis megadatott neki egy olyan történelmi ábrázolási mód, ahol teljes mélységben és tágasságban beszélhetett Istenről. Ha tehát az ószövetségi iratok olvasási módját meg akarjuk tanulni, először az szüksé­ges, hogy észrevegyük benne az Istenre mutató ujját. Nem mindenütt olyan könnyű ez, 162

Next

/
Oldalképek
Tartalom