Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Démonhit és Szentírás
Ószövetségi adatok Általánosságban megfigyelhetjük, hogy a Szentírásban mindenütt előfordul a jó és a rossz angyalok létébe vetett hit, de sem az Ó-, sem az Újszövetség nem akar róluk rendszeres tanítást adni. Inkább csak mellékesen említi őket, illetve feltételez valamilyen népies hitet és annak a kifejezéseit használja. Az Ószövetség emlegeti őket úgy, mint „Isten fiait”, vagyis mint az ő világához tartozó szellemi lényeket (Tér 6,2; Zsolt 29,1 ; 89,1; Jób 1,6). Vannak köztük olyanok, akik összeházasodnak az emberek lányaival (Tér 6,2), hallunk szőröstestű szatírokról (Lev 17,7; Iz 13,21), találkozunk Azazel (Lev 16,8) vagy Lilit (Iz 34,14) nevével és olyan zsarnokkal, aki az égből hullott le, mint fényes csillag (Iz 14,12). Ezeknek a különös lényeknek a lakóhelye általában a puszta sivatag, az Istentől megátkozott vagy elhagyott hely, ahol nincs élet. De az Ószövetségnek mindig gondja van arra, hogy létüket összhangba hozza a Jahve-hittel. Ami létezik, az mind Jahve teremtménye, és ő mindent jónak alkotott. Az ártó szellemek sem függetlenek tőle, sőt inkább eszközök az ő kezében. A legrégibb könyvek is tiltják a Jahve-hittől független mágikus nézeteket és gyakorlatokat (Lev 19,31; MTörv 18,9—12). A fogság utáni könyvekben találkozunk a „sátán” (ellenség, görögben diabolos = vádló) névvel. Zak 3,1-ben úgy jelentkezik, mint aki a főpapot vádolja Isten előtt, de eredménytelenül. Jób könyvében (1,6) az igaz ember hitét teszi próbára, de csak olyan mértékben, ahogy Isten megengedi. Az 1l<rón 21,1-ben azt olvassuk, hogy „a sátán Izrael ellen fordult és rászedte Dávidot a nép megszámlálására." Ez a rész tulajdonképpen a 2Sám 24,1-nek az átírása, amely még így szólt: „Jahve haragja újra fellángolt Izrael ellen, s felingerelte Dávidot, hogy számlálja meg a népet." A fogság után tehát már érezhető a teológiai tendencia, hogy különbséget tegyenek Isten egyeduralma és a bűnös gondolat felébredése között. Az utóbbit a sátánnak tulajdonítják. Ma egyesek ezt az új szemléletet a kulturális és politikai változásokból vezetik le. A zsidó nép ekkor a perzsa birodalomban élt, ahol a tartományok kormányzását egy főtisztviselő, a „király szeme" ellenőrzi. Ö látogatta a tartományokat, s benne a király mintegy jelen volt. így Isten is szellemi teremtményei által ellenőrzi a földi történést. Itt a sátán még nem kifejezetten bukott angyal, nem tartozik a többi ártó démonhoz sem, ds mindenképpen a hivő ember ellensége3. A Krisztus előtti II. századtól kezdve az apokrifok4 már a démonokat azonosítják a bukott angyalokkal, illetőleg azoknak az óriásoknak a leikével, akik a Tér 6,2-ben említett szellemek és a földi asszonyok házasságából születtek. Jelentkezik az a felfogás is, hogy a démonok testi ártalom mellett erkölcsi kísértést is okoznak. Béliál alakja a Kr. előtti III. századtól kezdve tűnik fel. A név jelentése valószínűleg az, hogy semmirekellő, gonosz. Ebben az időben a vallásosságot áthatja a régi dicsőség elvesztésén érzett szomorúság. A nemzeti önállóság megszűnt, prófétai szó nem hallatszott, s ebből sokan arra következtettek, hogy Izrael elérkezett a végső időkhöz. Isten kiszolgáltatta a pogányoknak. A makkabeusi kor azonban felidézi azt a gondolatot, hogy Izrael megkezdte eszkatologikus harcát, amely majd Jahve napjával, az ítélettel végződik. Két tábor ál! szembe egymással: a világosság fiai, vagyis Izrael és a sötétség fiai, vagyis a pogányok. Ezeknek az utóbbiaknak a vezére lesz Béliál (Náhum 2,1; Ezekiel 38,14—21). Náhum és Ezekiel még földi színeket használnak a küzdelem leírásánál, de Dánielnél (12,1—3) már kozmikus távlatok nyílnak meg. Ö utal arra is, hogy a világosság fiainak vezére Mihály főangyal (Mikael = ki olyan, mint az Isten). A kumráni iratokban is Mihály és Béliál, a világosság illetve a sötétség fiainak a vezérei5. Az ilyen adatok ellenére Haag a könyvében kétségbevonja, hogy a késői zsidóságban egyetemes lett volna a gonosz lelkek létének elismerése. Hivatkozik arra, hogy például Sirák, Judit, a Makkabeusok könyvei, továbbá olyan apokrifok, mint Ábrahám végrendelete, Salamon zsoltárai vagy Ezdrás 4. könyve nem beszélnek a démonokról. Ebből arra következtet, hogy a létezésük nem tartozott hozzá a vallási meggyőződéshez, és „csak a kereszténység követte el azt a hibát, hogy a zsidó legendákat hittétellé tette"6. Az Újszövetség démonologiája Amikor az apostoli egyház megfogalmazta a Jézus Krisztusról szóló tanítást, annak hátterében nemcsak az Ószövetség állt, hanem már belevegyült a hellenista világkép és kifejezésmód is. Ez meglátszik az ártó szellemek emlegetésénél is. A görögöknél a daimon általában istenséget, jó vagy rossz szellemet, sorsot jelentett. Xenokratész óta a filozófusok már inkább az istenek és az emberek közötti közbeeső lényeket nevezik így, s az istenek erkölcsi mentesítésére a kicsapongással vegyített kultuszokat is a démonokkal hozzák kapcsolatba. Valószínűleg innen magyarázható a korai kereszténységben az a felfogás, amely 145
