Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - FIGYELŐ - Kiss László: Az ember élete: Krisztus
» zül, hanem az uralkodó szempont, az alapelv; nem szubjektív érzés, vagy egyéni indítékok esetleges gyümölcse, nem rokonszenv- nyilvánítás, nem szép szavak virágfűzére, hanem állandó részesedésünk Istennek az emberek leié áradó szeretetében. így lesz az üdvösségünk is: részesedés Isten életében. Isten számunkra jelentős jövője Jézus Krisztusban jelent meg. A keresztség szentségi erejével az isteni Szeretet Lelke kialakítja bennünk az Istennel egyesült új embert. János apostol fontosnak tartja, hogy az örök élet már megkezdődött a hitben: „Aki hallgat az én tanításomra és hisz abban, aki engem küldött, annak örök élete van és nem esik ítélet alá, hanem átment a halálból az örök életre" (Jn 5,24). „Én vagyok a feltámadás és az élet; aki hisz bennem, mégha meg is hal, élni fog” (Jn 11,25). Ez az élet: nem biológiai igények kielégítése, hanem Istennek és az Ő Fiának ismerete: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek Téged, egyedül igaz Istent, és akit küldöttéi: Jézus Krisztust" (Jn 17,3). így „ a szeretet parancsának életében az ember már áthaladt a halál határán. Eléri a közösséget Istennel, akit János az Abszolút Szeretet gyanánt jellemez. A szeretet a megváltás jele és bizonyítéka. A szeretet legyőzi a halált" (Karl-Heinz Bloching: i. m. 101). Az ember lényege: az Istenre irányuló transzcendentális viszony Az ember lényegi vonatkozásban van Istennel. Ez teszi igazán emberré, és mivel ez lényeges alkotó eleme, ebből következik az a sajátossága, hogy vallásos legyen. A vallásos tudatot ma mindinkább Istenre nyitott, rávárakozó, rácsodálkozó transzcendencia jeleként értelmezik és nem a tudatalatti, vagy társadalmi struktúrák termékeként. Az ember több, mint amit az összes tudományok (biológia, pszichológia, szociológia, antropológia stb.) elmondhatnak róla. Az ember szellemi sorsának alakitója akkor, amikor válaszol Isten felszólítására. Az Isten és ember közti viszonyt történelmileg Krisztus állította helyre. Krisztus szeretete eléri a mi szívünket is. Ez a szeretet nemcsak Isten ajándéka számunkra, hanem maga az Isten. Az Isten emberré-testesülése és az ember „megiste- nülése" Jézus Krisztusban szorosan egymás- bafonódik: itt valósul meg az Istenre irányuló transzcendencia relációja. Ez a lényegi, abszolút és transzcendentális kapcsolódás alapozza meg az embernek minden más viszonylagos kapcsolatát is: a világhoz, embertársaihoz fűződő viszonyát. Az így kifejeződő emberi önértelmezésünk lesz minden vallásosság végső gyökere. Az emberben az Isten legmélyebb titka: a szeretet tükröződik vissza. Az emberi lét: részesedés Isten létében. Szükségünk van belső leiszabadulásra Korunk ember-értelmezése sok tekintetben megrekedt be nem teljesedő törekvéseiben és még nem világos előttünk, hogy mivé fejlődik, Az emberi rendeltetés homályos értelmét jelzi az ember „elidegenedése” önmagától, a világtól, embertársaitól, a társadalomtól. Ennek az elidegenedésnek a leküzdésére fordítják sokan minden erejüket az „önmegvalósítás” programjában. Az emberi adottságok tudatos kifejlesztése és a szabadság kölcsönösen feltételezik és elősegítik egymást. Az „önmegvalósítás" szabadságot tételez fel, és az egyidejűleg hatékony belső szabadság kivívása az önmegvalósulásban válik teljessé. A szabadságnak külső és belső korlátái vannak. Legjelentősebb belső korlát: a bűn, amely ellentmondásba hoz lelkiismeretünkkel. Az ember belső fel- szabadulását igazán csak Jézus Krisztus adhatja meg. „Ha a Fiú szabaddá tesz titeket, akkor lesztek valóban szabadok” (Jn 8,36). „A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk" (Gál 5,1). A krisztológiai megalapozottságú szabadság-fogalmat egy ideig háttérbe szorította az úgynevezett választási szabadság. A nyugati kereszténységben hosszú ideig vitatkoztak a kegyelem és a szabad választás összeegyeztethetőségén. Korunk szemléletében a „szabad személy" kérdése került előtérbe. A szabadság nem eleve és külsőleg adott ránkaggatott dísz, hanem önmeghatározásunk, önmegvalósításunk, önkibontakoztatásunk közben kivívott eredmény, küzdelmünk végső gyümölcse. Keresztény felfogás szerint az ember az igazi önmegvalósításra és a teljes szabadságra csak Jézus Krisztusban juthat el. Az általa hozott megváltás gyökerében szünteti meg a történelem minden „elidegenedését”. Az ember így nem a „dolgok világának” egyik tagja, nem az értelmetlen és vak „végzet" játékszere, hanem Krisztus kegyelméből a szabad Istennek állandóan fejlődő szabad gyermeke. Excentrikus vonzási középpontunk: az eljövendő Isten Az egoista antropocentrizmussa! szemben hangsúlyoznunk kell, hogy világra-nyitotisá- gunk, Istenre-irányultságunk úgy is kifejezhető, mint excentricitás; azaz az embernek „önmagán túl" van a vonzási középpontja és ez a középpont az eljövendő Isten, „önmagát Istentől és annak jövőjétől megkülönböztetve lett Jézus isteni küldetésének teljesítésében egy Istennel” (W. Pannenberg: i. m. 434). Az egyes ember nem önmagába zárt és öncélú személy, hanem egy önmagán túli 112
