Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - A magyar teológia harminc éve - a teológus a szocialista társadalomban - Beszélgetés Nyíri Tamás professzorral
kifejezetten elfogadott előfeltevés (pl. a valóság megismerhetősége, az emberi tudás önkiigazító folyamata stb.) létezik, amelyre ez a kritika vagy felülvizsgálat épül. A kritika nem vonhatja kétségbe a kritika lehetőségének a föltételeit. Hasonlóképpen az egyházi tudománynak is vannak olyan előfeltevései, amiket már nem tehetünk kritika tárgyává, föltéve, hogy hittudományt akarunk művelni. — Vajon tudatformáló-e a teológia? — Most nekem is kérdeznem kell: vajon tudatformáló-e például az elméleti fizika? Ha igen és amennyiben, akkor a teológia is az. Mert ne feledjük: nem a teológusok találják ki a modern istenfelfogást, hanem az emberek, a hívők. Ha a teológia nem akar a levegőben lebegni és elvont, öncélú tudományt tanítani, akkor a teológiai igazság mindenkori lelőhelyének elsősorban a történelmet és ezen belül a hívő és nemhívő emberek önértelmezését kell tartania. A teológia megfogalmazza azt, amit a hívők megfogalmazatlanul is gondolnak és élnek, megkísérli a mindennapi gyakorlatot összevetni azokkal a normákkal, amelyek a krisztusi folytonosságot és azonosságot biztosítják. Megpróbálja kiszűrni a jézusi tartalmat és megtisztítani a történelmi korszakok üledékétől. — Mi jellemezte a magyar teológiát a két világháború között? — Hogy erre a kérdésre felelhessek, röviden föl kell vázolnom a magyar egyház helyzetét a két világháború között. Az 1945 előtti Magyarországon imponáló eszmerendszer egyesítette magában az emberi és az isteni kérdéseket. Az Egyház minden téren szakralizálta az állami életet. Legitimálta, igazolta és magyarázta a fennálló félfeudális társadalmi rendszert, és sok szól amellett, hogy maga is vakon hitt annak megmásíthatatlanságában. A főpapok az arisztokrácia kiváltságait élvezték, a felsőház tagjaiként jóváhagytak valamennyi, a társadalmi rend fenntartását megerősítő törvényt. Még a diszkrimináló, a harmadik birodalom által ránk erőszakolt úgynevezett zsidótörvények beiktatását és hatálybalépését sem tudták megakadályozni, jóllehet Glattfelder püspök és Serédi prímás részéről történtek kísérletek. A plébánosok csaknem mindenütt a falu legtekintélyesebb tényezői voltak. A magyar egyház nemcsak a szentségi hatalom, hanem a politikai és gazdasági hatalom hordozójaként is mérhetetetlenül gazdagnak számított. Több mint egymillió katasztrális holdat mondhatott magáénak. Ez volt többek között az egyik oka annak, hogy XIII. Leó pápa körlevelét, a Rerum novarumot (1890—91) negyven évvel később, XI. Pius Quadragesimo anno körleve- velének (1931) megjelenése előtt hozták csak nyilvánosságra, az időközben régen elhunyt Prohászka Ottokár püspök fordításában. Jellemző az is, hogy a kor egyik legkiválóbb, sőt világhírű magyar teológusát, Horváth Sándort csak az rehabilitálhatta itthon, hogy XI. Pius pópa idézte az Eigentumsrecht nach dem hl. Thomas von Aquin című könyvét, amit 1929-ben adtak ki. Ezt követően hamarosan a Pázmány Péter Tudományegyetem professzora lett, miután előzőleg éveken keresztül kommunista barátnak, ,,vörösnek" titulálták, vagy agyonhallgatták. Az Egyház szociális érzéketlenségének igazi okát az Egyház és a félfeudális társadalmi rendszer összefonódásában látom. Ez annál súlyosabban ítélhető meg, mert ebben az időben már megjelentek a falukutatók munkái,, szociográfiák, amelyek élesen rávilágítottak a magyar agrárpoletáriátus szomorú sorsára és felhívták a figyelmet arra, hogy az akkori Magyarország egyharmada, csaknem hárommillió ember embertelen körülmények között él. Ha voltak is, akik ezen a helyzeten változtatni akartak, vállalkozásuk már eleve kudarcba fulladt az említett társadalmi és kulturális viszonyok miatt. — Nyilvánvaló, hogy ezek a társadalmi viszonyok a vallás hiteles gyakorlata, a hit „megélése" számára is kedvezőtlen teret jelentettek, hiszen a haladó gondolatok sarokbaszori tottsága, a szellemi tétlenség, az egyházlellogásban uralkodó negatív, visszahúzó tendenciák akadályozták, képmutatássá torzították a kereszténység küldetését mind az egyén, mind a közösség életében. Az evangélium tanítása és az Egyház morális-szociális tevékenysége közt mély, áthághatatlan szakadék tátongott. Ennek megfelelően deformálódott a hivő emberek vallásos tudata is: valaminek tudtuk magunkat, amik valójában nem voltunk, és sok mindenben — formákban, külsőségekben, mozgalmakban — hittünk, aminek a hit lényegéhez, a tanúságtételhez, Krisztus követéséhez vajmi kevés köze volt. Ez tükröződött vissza a korszak teológiájában is. — Ha egyszer a teológia az Egyház gyakorlatára is reflektáló tudomány, akkor érthető, hogy e korszak teológiáját ugyanazzal a szóval jellemezhetjük: restauratív jellegű volt. Az Egyház tényleges társadalmi pozícióit, hatalmi törekvéseit igyekezett védeni és megerősíteni. Nem volt kritikus a teológia. Néhány kezdeményezéstől (Horváth Sándor, Giesswein Sándor, Kühár Flóris, Bognár Cecil és mások) eltekintve — amik végül is csak kezdeményezések maradtak, — semmilyen újító szándék sem tudott általános érvényűvé válni, korszerű és önálló hangú teológiai iskolákat létrehozni, hiszen a teológusok tudatát is meghatározta a társadalmi helyzet. — A felszabadulós azonban olyan döntő történelmi és társadalmi fordulatot hozott, amely 6
