Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - TÁVLATOK - A humanizmus gondolatköre a felszabadulás utáni teológiai irodalmunkban
3. száma. Kiss László a megtestesülés folyta tásának nevezi a munkát (161.) utal közösségteremtő, közösségformáló és jellemalakító erejére. Széli Margit a munka bibliateológiai értelméről és a munkához elengedhetetlenül szükséges pihenés helyes irányelveiről ír itt. Mindkettő előrevisz bennünket a humanizálás útján. (A szabadidő kérdésével a már említett szerzők műveiben is találkozunk.) Hegyi Béla minden emberi tevékenység központjának nevezi a munkát, melynek révén az ember szüntelenül tovább humanizálja önmagát. Abban a feszültségben, amely az egyén és a munka, mint „kényszertevékeny- ség" között fennáll, megoldást jelent a hit, mert arra készteti az embert, hogy töretlenül folytassa az önmegvalósításért és a jövő folytonos előkészítéséért, reformjaiért és ígéreteiért vívott harcát (156.). Cs. /. a zsinat tanítását ismerteti a munkáról s néhány szempontot ad a technika teológiai értelmezéséhez: a lehetőségek felé való nyitottságot s a felelősséget egyaránt feladatul szabja. A megváltó hitből következik a változás, az alkotómunka vállalása. A munka keresztény értékelése sem mutat tehát más képet, mint amit a társadalmiság kérdésében láttunk. A keresztény gondolkodónak és hívőnek nem az a szerepe, hogy mindenkire és minden korra érvényes definíciókat adjon a munkáról, és más „profán” témákról. Hivatása az, hogy kimutassa azokat a motívumokat, amelyek a hivőt irányíthatják a mindennapi életben és sajátos keresztény tevékenység forrásai lehetnek. Ezt a megkülönböztetést alkalmazza Doromby Károly: „Az egyház mint egyház nem vállalhatja magára a szakembereknek, a munkahigiénia, a munka-fiziológia és munka-pszichológia kiképzett szakértőinek munkáját; nem is szabad ilyesmibe belekon- tárkodnia. A keresztény hit itt csak a legfőbb mértékre mutathat rá, és azt hangoztathatja csak újra és újra; a dolgozó embert, mint embert venni komolyan mindazzal együtt, ami emberségéhez hozzátartozik és embertársként kezelni minden ügyét". Ez a „humanitás dimenziója" a munkában (Vigília 1974. április 240.). A keresztény hit sajátos elvei vezérelnek bennünket annak a közös cselekvésnek vonalán is, amely az elméletben folyó dialógus gyakorlati megvalósítása. Nem véletlen tehát, hogy — a párbeszéd követelménye nyomán — elsősorban Szennay András munkássága hangsúlyozza ennek jelentőségét is. A dialógus, — írja — „a tettek felé, a közös akció leié törekszik. Ez az akció elkerülhetetlenül .politikai’ jellegűvé válik. Ne tévesszen meg a szóhasználat. Nem a közhasznált értelemben vett .politizálásra’ gondolunk, hanem a közösségnek, a ,politeia'- nak szolgálatára. Az emberi közösség építésére, annak gazdagítására’’ (Rejtőző Istenség, 311.). Ennek alapján beszél legújabb könyvében is a teológia politikai funkciójáról, melyet éppen a mindennapi munkában, a családban, a társadalmi életben, az emberek békéjének biztosításában és sok másban mutathatunk fel, s melynek gyökere számunkra a szeretet parancsa (177.). Koreszmékért A legutolsó néhány sor s több eíőző megállapítás olyan koreszmékre utal, amelyekkel a keresztény magatartásnak szembe kell néznie. Szinte minden mai teológus szól pl. a családról, a keresztény hagyomány tárháza s a modern problémavilág kettős forrása alapján. A Vigília és a Teológia több száma is foglalkozott ezzel a kérdéssel. De szómos más erkölcsi, szociológiai, emberségünket érintő problémára is választ keresett az utolsó évtized hazai teológiája. Nemcsak szak- irodalmunknak, de egész katolikus sajtónknak szinte állandó témája a béke elősegítésének gondolata. A társadalmi fejlődés vállalása legbensőbben olvad össze a béke szolgálatával. Konkrétan ez az a terület, ahol leginkább kifejezésre jut hazánkban a népfront-mozgalmon belül — a nemzeti egység, a hivők-nemhivők együttműködése (ami nem jelenti azt, hogy — ennek analógiájára — más vonalon nem épülhetne és nem épült volna már ki eddig is számos közös pont). Teológiailag főleg a háború erkölcsi elítélésével találkozunk. Nyíri Tamás a zsinat egyik legfontosabb döntésének nevezi azt a kijelentést, hogy a totális háború minden formája, az atom- és az ABC-fegyverek Isten és az emberiség elleni bűntettek. De mint Szennay András már 1960-ban leszögezte (idézi: Teológia és élet 196.), korunk igazi problémája „nem is az atombomba, hanem annak az erkölcsi érzéknek kínevelése, mely elítéli, megakadályozza pusztító erejét". Ezért tartja fontosnak a keresztények öntudatos békeerőfeszítéseit. — A béke teológiai alapjait is ő veti meg (Békekutatás és teológia folyóiratunk 1972. decemberi számában). A szentév kapcsán pedig legutóbbi könyvében hangsúlyozza: a kiengesztelődés elősegítése keresztény kötelesség. — E kutatások alapján ír Cselényi I. Gábor a béke szentírási, patrisztikus, jogi, etikai összetevőiről (Vigília 1974. április 219. kk.). Áttekintést ad a konfliktus-kutatás és a békére nevelés szempontjairól. Az emberi lényeg már jelzett marxista megközelítésének több összetevőjére utaltunk az előzőekben. A további jegyek is jelen vannak a katolikus kutatásban. A tudatosság kérdése talán kisebb súlyt kap (bizonyára azért, mert teológusaink pszichológiai szak