Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Csanád Béla: A tekintélyelvi lelkipásztorkodás válsága
TANULMÁNYOK Csanád Béla A TEKINTÉLYELVI LELKIPÁSZTORKODÁS VÁLSÁGA A lelkipásztorkodás válságban van elméletileg is, gyakorlatilag is. Egyházi körökben sok szó esik erről világszerte. Maguk a lelkipásztorok érzik legjobban a problémákat: a papi hivatás dinamizmusának csökkenését, a munka eredménytelenségét, a hagyományos értékek megőrzésének felelősségét, a reformok szükségességét, ugyanakkor az új kezdeményezések nehézségeit. Mi az oka ennek a válságnak? Mikor és hogyan ér véget ez a feszültség az Egyház életében? Főleg pedig: mit kellene tenni? Mindenesetre nem a zsinat az oka a krízisnek, mint ahogy sokan gondolják. A zsinat csak megállapította és csöndesítette a problémákat, s megpróbált hathatós orvoslást keresni a bajokra. A zsinat nagyon is tudatában volt, milyen „nehéz időket élünk". VI. Pál pápa mondotta zsinati záróbeszédében, 1965. december 7-én: „Olyan idő volt ez, amely — mint mindenki tudja — inkább a világ meghódítására, mint a mennyek országára van beállítva. Olyan idő, amelyben az Istenről való megfeledkezés rendszerré lett, mégpedig látszólag — de jogtalanul — a haladás és a tudomány nevében. Olyan idő, amelyben az emberi személyiség önmaga és szabadsága teljes tudatában alapvető és tipikus cselekedeteiben abszolút autonómiát vall, és transzcendens megkötöttségektől meg akar szabadulni. Olyan idő, amelyben úgy látszik, hogy az evilágiság a modern világnézet logikus következménye és a társadalom földi rendjének legfőbb bölcsessége”. A zsinat tehát kiutat keresett a válságból, az Egyház általános reformja által, leghangsúlyozottabban pedig a lelkipásztorkodás megújulása által. A ilelkipásztorkodás válsága közvetlenül az Egyház válsága, hiszen — tágabb értelemben — az Egyház gyakorlatát, az üdvösségre szolgáló munkáját nevezzük lelkipásztorkodásnak. Az Egyház válsága viszont a hit válsága, helyesebben azé az emberé, akit Isten a hit által megszólított és meghívott az isteni életre. Ha tehát a pasztorális megoldásokat keressük, mindenekelőtt ismernünk kell az egyházi és a hitbeli krízis eredetét és okait, legalább lényegében. Az Egyház válsága Történelme során az Egyház sokszor került olyan helyzetbe, amikor újra kellett értelmeznie és értékelnie önmagát és tevékenységét. Tulajdonképpen azonossági válság ez: Krisztus rendelte lényege és célja szerint él-e, működik-e a mai világban? Arról van szó: egyrészt nem akadályozzák-e fejlődését időszerűtlen történelmi képződmények, másrészt megtalálja-e a kellő utat és eszközöket a mai emberhez, a mai világhoz? A hűség és alkalmazkodás feszültsége ez a krízis. „Krízis": súlyos jelentésű szó, mert az egyéni és közösségi tapasztalat szerint szenvedéssel, kockázattal és veszteséggel jár. De mindjárt elöljáróban meg kell jegyeznünk, éppen a közfelfogás miatt, hogy pozitív jelentése is van. Nem feltétlenül a halál előjele, hanem sokkal inkább a fejlődés bizonysága. Az Egyház történelme azt tanítja, hogy az Egyház krízisei szinte kivétel nélkül a jövő Ígéretét hordozzák. A keresztény reménységnek az Egyház vonatkozásában is érvényesülnie kell. A szociológusok jól ismerik azt a pozitív értelmű válságot, amely feszültségeken, buktatókon és felemelkedéseken át a cél felé visz.’ Ilyen krízist ismert fel a világban Suhard kardinális már 1947-ben: „Mindenki megegyezik abban, hogy korunk átmeneti kor. A szenvedések, melyek az egész földet érintik, a veszélyek, amelyek jövőjét fenyegetik, a nagy eszme- áramlatok, amelyek végigsöpörnek rajta, nem annyira egy katasztrófa következményei, mint inkább előjelei egy közeli szülésnek. Ügy is mondhatnák, hogy a jelen állapot nem .betegség' és nem dekadencia, hanem a serdülő kor válsága. A világ fejlődésének életbevágóan fontos pillanatához jutottunk el: az emberiség a féktelen és gyarló ifjúkor küszöbére lépett, és nem kisebb feladat előtt áll, mint hogy új értékekkel helyettesítse a régieket. Mi az, ami meghal? Mi fog születni? Inkább csak érezzük, mintsem pontosan meg tudnák mondani”.2 78
