Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Közöljük-e a gyógyíthatatlan beteggel állapotát?
Évente két-három alkalommal tarthatnánk öregek napját is. Úgy gondoljuk, hogy a mi társadalmunkban általában megünnepelt öregek napja nagyon alkalmas lenne arra, hogy mi is köszöntsük ezen a napon az öregeket; mégpedig vagy egy külön nekik tartott szentmisén, vagy egy kis imaóra keretében. Olyan találkozásokat is kialakíthatunk, amelyeken az öregekkel a hitről beszélgetünk. Hiszen nekik is sok kérdésük van, s ki adjon ezekre feleletet, ha nem a lelkipásztor? Számos tapasztalat igazolja, hogy az öregek szívesen látogatják az ilyen „hittanórákat". Igaz ugyan, hogy nem a legújabb teológiai vitákról keli az öregeknek beszélni, de ugyanakkor bennük is megértést ébreszthetünk az új formák és új szempontok iránt, megbeszélhetünk mai problémákat is. fgy beszélhetünk például a fiatalokról, a mai fiatalok vallásosságáról, a megváltozott életkörülményekről is, s talán hozzájárulhatunk ahhoz, hogy jobban megértsék egymást a különböző nemzedékek a családokban. „Nem a jövőből a múltba való menekülés jellemzi-e ezt a munkát?" — tehetné fel valaki a kérdést? Nem pótcselekvés-e ez az Egyház részéről? Amikor a fiatalok között „nem boldogulunk”, akkor az öregek között próbálunk valamit elérni? A holtak eltemetik az utolsó halottaikat? Nem, mivel a világ, az emberiség egy olyan részével számolunk komolyan, amely korábban nem jelentett ilyen nagy feladatot. Ma mindenütt pszichológusok és szociológusok foglalkoznak az öregedés és az öregek problémáival. E. Cumming ésW. E. Henry amerikai pszichológusok az öregedés folyamatát vizsgálva úgy jellemezték azt, mint az egyén és a társadalom egymástól való eltávolodását. — Munkánkkal biztosan segíthetjük az öregeket abban, hogy — jóllehet most már bizonyos távolságból —, de ismét elkötelezzék magukat. Nálunk is a magyar társadalom széles köreit foglalkoztatják ezek a kérdések. Az Egyház mindenkié. Azoké is, akik öregek, betegek, magányosak, akik tanácstalanok, — akik szintén keresik a boldogságot. N. E. KÖZÖLJÜK-E A GYÓGYÍTHATATLAN BETEGGEL ÁLLAPOTÁT Kegyetlenség-e, lelkiismeretlenség-e vagy éppen kötelesség-e, hogy felvilágosítsuk a gyógyíthatatlan beteget állapotának súlyosságáról? — kevés ember, aki fel ne tette volna már magának, vagy akinek fel nem tették már az ilyen s ehhez hasonló kérdést. Mikor teszek jót embertársammal: ha feltárom előtte az igazságot, vagy ha elrejtem előle, sőt reménytelen gyógyulással bíztatom? El kell-e hangzania olykor az életben a kegyetlennek tűnő szavaknak, melyeket Izaiás próféta mondott a beteg Ezekiásnak: „Intézkedjél házad felől, mert meghalsz!” A neves orvosprofesszor, Billroth mondta el, hogy egy alkalommal bátorságáról, hősiességéről közismert magasrangú katona kereste fel. Nyelvfájdalmakról panaszkodott és kérte a professzort, hogy csakis az igazságot közölje vele, — hozzátéve, hogy a háborúban ugyanis sokszor nézett szembe a halállal. Billroth feltárta tehát előtte, hogy betegsége rákos természetű. A katonatiszt megköszönte az őszinteséget, elhagyta a rendelőt s nyomban levetette magát az emeletről. Nem volt képes elviselni a kemény igazságot. Kétségtelen, hogy minden betegséggel kapcsolatban áll: az orvos segítőkészsége és szaktudása nem elég. A betegnek is meg kell tennie a magáét a gyógyulásért. Az, aki önként nem akarja az életet, lemond a gyógyulásnak még lehetőségéről is, és önmaga elől zárja el annak útját. Aki lélekben feladja a küzdelmet, az testi, fizikai erejében is elsorvad. Az éinivágyásnak pusztán szándéka is nem egy súlyos betegnek hosszabbította meg életét. S ezt a gyógyulási szándékot nem feltétlenül a „szükséghazugság'', az úgynevezett kíméletes elhallgatás támogatja. Sőt, mindezek túlhalmozásának, gyakran ellen- mondásos voltuknak szomorú „eredménye”, hogy a beteg bizalmatlan lesz, a bizonytalanság miatt idegei lassan felmondják a szolgálatot s olykor már szinte „megváltásnak” könyveli el a biztos rossznak nyugalmat hozó ismeretét. Mindannyian hallottunk már olyan szánalmasan mosolytkeltő esetekről, amidőn a beteg az őt félrevezető hozzátartozók iránti tapintatból maga is tudatlanságot színlelt, míg a kényszeres szinészkedés saját lelki erejét fel nem őrölte. Keresztény hivő ember nem feledkezhet el arról, hogy a gondviselésben a súlyos betegségnek is megvan a maga — bár emberi értelem előtt titokzatos — rendeltetése. Ha nem egyéb, hát figyelmeztetés, hogy a földi élet előbb vagy utóbb, de egyszer biztosan véget ér s akkor kezdetét veszi az a „másik”, amelyre egész földi életünkben, különösen annak utolsó — olykor nagyon is rövid — szakaszában fel kell készülnünk. Igazat kell 63
