Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő
ságban és a hivő közösségért hozott áldozatban izzott el életük. Krisztus papjai úgy erősítik magukat az apostoli munkára, hogy működésük a kontempláció teljességéből fakad. De nemcsak az Egyház belső szolgái, hanem „ ... minden keresztény meghívást kapott, és köteles, hogy életszentségre és az állapotának megfelelő tökéletesség elérésére törekedjék. Azon igyekezzenek tehát, hogy a tökéletes szeretet elérésében ne akadályozzák őket a világi dolgok. Az Apostol intelme szerint: akik e világgal érintkeznek, ne tapadjanak ahhoz, mert elmúlik e világnak alakja (1Kor 7,31)" (uo. 5). Ha körültekintünk a világban, a jelen világunkban, meg kell álllapítanunk, hogy Egyházunkban, az Egyház egész belső életében bizonyos revízió folyik. Számvetést tartunk, mintegy korszakvégi leltárt, hogy el tudjunk számolni ember és Isten, és nem utolsósorban saját lelkiismeretünk előtt. Ki ne tudná, hogy milyen fontos ez a munka, ugyanakkor minden értéke mellett jelentős veszélyeket is rejt magában. — Tudjuk, hogy a zsinat nyomán támadt aggiornamentonak, az „up to date”-nak nagyon fontos munkaterületei vannak, ahol felújításokra, életszerűségre, életközelségre kell törekednünk. — Hogyan igazítsuk kereszténységünket a mához? Mi az, amit valóban kereszténynek, tehát krisztusinak kell tartanunk? Talán Krisztust formáljuk a mának képére és hasonlatosságára? Erre mindannyian csak egyet felelhetünk: az elavult tömlőket ki kell ugyan cserélni, újakat beszerezni; de ugyanazt a bort, azt a mélytüzű óbort kell és lehet ezekbe fejtenünk és ugyanazt a „minőséget" kimérnünk, amit Krisztus szőlőtőjéről nyerünk. Kétségtelen, hogy elragadott minket egy bizonyos „tavaszi nagytakarítás" szele, mert az időszakos tisztogatásra mindig nagy szükségünk és igényünk van. És az ilyen munka bizonyos feszültségeket okoz a különféle embertípusok, különböző generációk között. El kell dönteni: mi is hát a limlom, a fölösleges, a ránkrakódott, a csak történeti-kulturális-társadalmi külsőség, és mi a változatlanul nélkülözhetetlen és maradandó. Röviden: mi a lényeges, az életfenntartó elem és mi a mellékes, lehúzó ballaszt. Ki ne ismerné fel, hogy az emberiséghez való testvéri közeledés, kitárulkozás, a farizeusi terhek könnyítése, a leszállás bizonyos magaslatokról, mennyire igényelt és várva várt eredmény Egyházunk életében az evangélium szerint, hiszen „aki köztetek nagyobb akar lenni, az legyen mindenkinek szolgájává”. Krisztus elhárított minden evilági címet magától és csak szolga, önfeláldozó szolga kívánt lenni. — Mindez örökké evangéliumi volt és marad, és éppen ezért korszerű minden idők egyházi közössége számára! Hogyan értsük azt, hogy Krisztus Urunk „korszerű” volt? Hiszen tudjuk, hogy szavai, tettei, életműve a zsidóknak botrány, a pogányoknak meg ostobaság volt. Talán éppen, mert nem az előkelők társaságát kereste, hanem latrok között végezte be a szégyen fáján. — Igen, korszerű volt Krisztus, teljességgel az, ha az Atyától meghatározott „kairos"-t tekintjük. De Krisztus nem volt és nem is lesz soha „modern”, a szónak elkoptatott, hétköznapi értelmében. És ez a kinyilatkoztatás fontos mondanivalója a Idlkiismereti állásfoglalásunk és magatartásunk számára. Itt megtaláljuk minden idők bizonyítékát, választóvizét és ez minden időben a krízist kiváltó és egyben feloldó kérdés: hogy ugyanis Krisztusból, az ő szavából, tanításából, példájából indulunk-e ki, hogy hozzá visszatérjünk, — vagy: tőle eltávolodva eilhagyjuk tanítását, — hogy Isten felé menetelünk-e, vagy tőle távolodunk? Nagyon sokat mond ez a kép is: vajon Isten valóban mintegy mögöttünk van-e, vagy pedig folyton előttünk jár? Itt már teljességgel a lelki, a benső életben vagyunk. Mert aki úgy vélekednék, hogy „mögötte áll az Isten", mert ő már mindent megtanult, vagy legalábbis eleget tud róla, — hogy kinyilatkoztatását már megfelelően és „elégségesen" ismeri, annak valóban már semmi újat nem nyújthat. Az ilyen önhittségben és önámításban elvesztette józan szemmértékét, önmagát és Krisztusát egyaránt. Találkozni a világgal! — ez a zsinati célkitűzés sokféleképpen értelmezhető. Mert sajnos olykor úgy vélik: már elég időt töltöttek Krisztussal, elmélkedéssel, imádságos élettel, — most végre itt az ideje, hogy kimenjenek a világba, és olykor annyi könnyedséggel lépnek akcióba, mintha végleges felmentést nyertek volna az evangéliumi elmélkedés alól. Kitárulás a világ felé: ez ma igényelt és nagyon is reális egyházi és papi szemlélet. De így még csak félmunka! A másik féle: keresztény hitünk lényegének folytonos szem előtt tartása, elmélyítése. Annál hihetőbb képviseletünk a mai világban, minél frissebb és világosabb kereszténységünknek lényeges és mindig élő mondanivalója. Igen, a mai világban kell Krisztus követségében járnunk. És hogy ezt a hivatásunknak megfelelő feladatot valóban dlvégezhessük, újra és újra elmélkednünk kell arról: miért is maradok — annyi ellentmondás és nehézség mellett és ellenére is — krisztushivő keresztény ember, Krisztus papja, a ma világában is „Krisztus barátja" — ahogyan a Mester nevezett minket? E kérdés megválaszolása elől nem térhet ki egyetlen krisztushivő sem. Csakis ennek 36
