Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő
prófétáknál az élet és a karizmatikus működés volt a bizonyíték. A gyermekkori események természetfölöttiségét pedig Jézus élete és feltámadása igazolja. A betlehemi pásztorok látomásánál Lukács így ír: „Éjjel, miközben nyájukat legeltették, megállt előttük az Úr angyala, és az Úr dicsősége beragyogta őket” (2,9). Az angyalt itt sem jellemzi közelebbről. A hangsúly inkább azon van, hogy az Úr dicsősége beragyogja az embert. Lehetetlen észre nem venni, hogy az apostoli igehirdetés azt a kegyelmi gazdagságot akarja érzékeltetni, amit Krisztus hozott a földre. A módozat leírásánál megelégszenek az ószövetségben kialakult vallási nyelvvel. Mindenesetre a pásztorok a látomásban elegendő bizonyítékot kaptak, azért hisznek, és késedelem nélkül felkeresik a betlehemi gyermeket. Azt azonban nehéz volna megmondani, hogy Lukács a „mennyei seregek sokaságát” milyen értelemben szerepelteti. Úgy, mint a pásztorok látomásának a részét, vagy pedig csak mint az üdvtörténeti helyzet teológiai képét? Aki a feltámadás utáni időkből visszatekintett Krisztus életére, az meggyőződött róla, hogy Isten megdicsőítése állandósult a földön, s a hivők megtapasztalhatják az égi békességet is. Gondolhatunk egyszerűen az ószövetségi teofániákkal valló szembeállításra is. Láttuk, hogy azokban Isten a maga „dicsőségét" nyílvánította ki. Kézenfekvő tehát, hogy epifániája is ezt a dicsőséget tükrözte bele a világba. Az evangélisták Jézus megkeresztelkedését kapcsolatba hozzák egy régi szózattal. Márk és Lukács szerint az Atya így szólítja meg Jézust: Te vagy az én szeretett Fiam. Máté az általános tanúskodást hangoztatja: Ez az én szeretett Fiam. A különbség felveti a kérdést, hogy ki a címzettje a természetfölötti eseménynek: Jézus vagy Keresztelő János és a nép? A negyedik evangélium adja meg a választ. Ott azt olvassuk, hogy Keresztelő János annak alapján tanúskodik, amit látott és hallott (Jn 1,29—34). Ő volt a próféta, akinek be kellett mutatnia Messiást, tehát a kinyilatkoztatás neki szólt. Márk és Lukács apologetikai szempontból alakítják át a szöveget. Mivel ők a pogányok között működnek, és könyvüket is ott írják, számukra nem az a döntő, hogy Keresztelő János tanúskodott Jézus mellett, hanem az, amit a negyedik evangélium is minduntalan kiemel, hogy az ATYA tanúskodik mellette. A Jordán partjához fűződő eseményt tehát felfoghatjuk úgy, mint János látomását. Ö látta a Lelket mint galambot leszállni az égből és rajta maradni (Jn 1,32), s ő hallotta a szavakat is. Az ég megnyílása csak a látomás természetfölöttiségét emeli ki (Blinzler, Teufe Christi, LThK IX, 1323). A kép különben teljesen ószövetségi elemekből áll. Izajás (61,1 kk) beszél arról, hogy a Messiás Isten lelkét birtokolja. A galamb a vízözön történetében az Isten és ember közötti megbékélésnek a jele. A megszólítás, „Fiam vagy”, olvasható a Zsolt 2,7-ben. Lehet, hogy az apostoli Egyház a jelenet elbeszélésében már bélevitte azt a meggyőződését is, amelyet Jézus feltámadásából és a Szentlélek eljöveteléből szerzett. Ha a Jordán partján várakozó nép is tanúja lett volna a természetfölötti jelenségnek, Jánosnak nem lett volna szüksége arra, hogy kifejezetten tanúskodjék Krisztus mellett. Akkor inkább a jelenséget magyarázta volna. Az élmény igazi hitet adott neki és küldetését is aszerint teljesítette. A hit azonban őt sem kímélte meg a kételyektől, s nehéz órájában neki is erőfeszítésre volt szüksége. Ezért küld követeket Jézushoz, amikor börtönben van (Mt 11,2 kk). Hasonló a helyzet a színeváltozás jeleneténél is. Újabban egyes exegéták úgy gondolják, hogy nem történeti eseménnyel van dolgunk, hanem igehirdetésben kialakított képpel, amely azt akarja szemléltetni, hogy Jézus földi működésében is ugyanaz a személy volt, mint feltámadása után, és szenvedése az ószövetségi jövendölések szerint következett be, nem pedig azért, mert Isten elhagyja. Viszont a színeváltozás történetét mind a három szinoptikus evangélium hozza és szokásuktól eltérően az összefüggések megjelölésével: Péter vallomása után hat nappal, közvetlenül az epilepsziás gyermek meggyógyítása előtt történt. Itt is feltételezhetjük azonban, hogy az apostoli igehirdetés jobban kiszínezte az ószövetségi párhuzamot, s az evangéliumban már ez a forma maradt ránk. A látomás nem Jézus élménye, hanem az apostoloké. Őket vértezi fel a szenvedés napjaira, mert igazolja mesterük kilétét. Az arc tündöklése, a ruha fehérsége személyének természetfölötti eredetére utal. Amikor Péter hajlékot kínál fel, akkor felhő takarja be alakját. Olyan felhő, amilyenben Jahve is megmutatkozott. A szavak ugyanazok, mint a keresz- telkedéskor. A tanító célzatú színezés tehát meglátszik az elbeszélésen. Az apostolok jogosnak érezték a feltámadás utáni hitük belevetítésél is. Ezért utólag nehéz eldönteni, hogy mi volt az eredeti élmény és mi a katekétikai hozzáadás. 15
