Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő
úgy benne van a belső dialektika, mint a felhő képében. De amíg a felhő Isten jelenlétét nyilvánítja ki vagy rejti el, addig a tűz inkább erejét, hatását mutatja be. A tűz az élő, a cselekvő Isten jelképe. Éppen ezt akarja mondani a fenti szöveg, amikor a tűz képét a féltékeny Istenre alkalmazza. Első látásra az emésztő tűz inkább csak a büntetést, a romboló hatalmat, a megtorlást juttatja eszünkbe, de a féltékenység emlegetése a szeretetre utal. Isten arra féltékeny, akit kiválasztott és lefoglalt magának. A régi teológia még számol a vallástörténeti helyzettel. Ott még a pogányok isteneit is valóságnak gondolták. Ábrahám utódaiban is megvolt a hajlandóság, hogy elforduljanak Jahvétól a bálványok kedvéért. Azért Isten ilyen környezetben féltékenynek mutatkozik. Féltékenységét azonban megelőzi népe szeretete. A tüzes felhőben megjelent Isten világított népének tanításával, törvényeivel, s megmutatta szeretetét gondviselésével. De tudott romlást hozni azokra, akik ellenszegültek akaratának, mint ahogy megmutatta a fáraó és Korach esetében. A Törv 32,22 így idézi az eseményt: „Tűz tört elő haragomból és égetett az alvilág mélységéig, elemésztette a földet és termését, megingatta a hegyek alapjait". Ettől kezdve a tűz a hatalomnak, az ítéletnek és a büntetésnek az eszköze, de egyúttal a szeretető is. Jeremiásnak azt mondja Jahve: „Szavamat tűzzé teszem szádban, a népet pedig fává, amelyet a tűz megemészt” (5,14). A próféta olyannak érzi azt az isteni szót, amely prófétai hivatást adott neki, mint a csontjaiba hatoló tüzet (20,9). Izajás ajkát is tűzzel tisztítja meg, hogy kellő tekintéllyel és eréllyel hirdesse akaratát. A kettősség megtalálható Illés életében is: Isten tüzet bocsát azokra, akik a prófétát halálra keresik és tűzzel nyilvánítja ki erejét akkor is, amikor Baal papjaival szemben őrá hivatkozik, mint igaz Istenre. De szeretetét is úgy mutatja meg, hogy „tüzes szekéren" ragadja el azt, aki annyi buzgósággal tett tanúságot mellette. A kép folytatódik az Újszövetségben is. Keresztelő János azt hirdeti, hogy Jézus „Szentlélekkel és tűzzel fog keresztelni" (Mt 3,11). Az ő szájában ez azt jelentette, hogy Jézus keresztsége Isten lelkének a kiáradása lesz és magában hordozza majd azt a természetfölötti erőt, amelyet Isten közelsége az Ószövetségben is megvalósított: elítélte, megsemmisítette a rosszat és éreztette a szeretet melegét. Ilyen értelemben szerepel a tűz a Szentlélek eljövetelénél (ApCsel 2,3) és a végítélettel kapcsolatos szövegekben is. Isten dicsősége Hans Urs von Balthasar úgy látja, hogy Isten a teofániákban és általában az egész kinyilatkoztatásban a dicsőségét mutatta meg (Herrlichkeit, 111/2,31 kk). A megállapítás jogos, hiszen az újszövetségi apostoli tanítás Jézus alakjára és működésére is így tekint vissza: „Láttuk dicsőségét mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be" (Jn 1,14). Ez a dicsőség a végtelen és világfeletti Istennek a belépése a földi keretek közé, azért a megnyilatkozás a titok, a misztérium csillogását és homályát ölti magára. Ö a mi világunkkal szemben az egészen más, a végtelen, felfoghatatlan és változatlan. Itt pedig minden kicsi, véges és múlandó. Ezért az isteni dicsőséget csak szokatlan képekkel, ellentétekkel és szembeállításokkal llehet szemléltetni. Valami hasonlót megkíséreltek a pogány mitológiák is. De azok alulról fölfelé keresték a megoldást. Ott is beszélnek az istenek megjelenéseiről, hatásairól, de olyan sajátságokat tulajdonítanak nekik, amelyeket az ember is szívesen birtokolna, olyan szavakat adnak a szájukba, amelyeket az ember szívesen hall és olyan tettekkel díszítik fel őket, amelyeket az ember is szívesen véghez vinne. A mitológiában az ember a kezdeményező, ő akar részesedni az istenek erejében és életében. De az az erő legföljebb kozmikus erő, nem természetfölötti, s ez az élet csak a földi élet kiszínezése, nem cél és üdvösség. A kinyilatkoztatásban fordított a helyzet: Isten kezdeményez, felülről lefelé jön és betör a mi véges világunkba. Csak ő tudja áthidalni a végtelen űrt, és felfoghatatlanságát is csak ő tudja érthetővé tenni, itt nem az ember vágyának tükröződésével találkozunk, hanem isteni felhívással. Ö jelentkezik és döntés elé állítja az embert. Megnyilatkozása mindig személyes és az embertől is személyes elfogadást, hitet követel. Mivel azonban ő szellem és transzcendens, csak úgy teheti magát érzékelhetővé, ha felhasználja a teremtett világ adottságait, elemeit és képeit. Ezeken keresztül érezteti személyes erejét és hatását. A megnyilatkozás személyességét talán az ember szellemi erejével lehetne illusztrálni. A tekintetben benne lehet a komolyság, a lelki erő, a tudás, a bizalom vagy a harag. Fegyelmezni lehet vele egy osztályt, lelkesíteni egy tömeget. Sokszor már hátulról is érzünk egy-egy szúró pillantást. Isten szava és tekintete „élesebb a kétélű kardnál, behatol a lélek és szellem, az íz és a velő gyökeréig” (Zsid 4,12). Ugyanakkor az élettelen elemeket is szolgálatába tudja állítani, s azok akaratának hordozói lesznek. 9
