Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TÁVLATOK - Jézus Istene
TÁVLATOK JÉZUS ISTENE Szerepét vesztette Isten? Korunkban az Isten-kérdés a hit központi problémájává lett. A múlttal, még a közelmúlttal szemben is, amikor legtöbb ember számára szinte veleszületett adottság volt az istenhit, ma a legmegalapozottabb hitet is válságok, új meg új kérdésfeltevések veszélyeztetik. Nem csak a részletek, az egyes dogmák válnak sokak számára kérdésessé, hanem az, hogy van-e egyáltalán még értelme, szerepe az Isten-hitnek, van-e még jelentése az istenfogalomnak az atomkor embere számára. Elvesztette volna Isten azt a „szerepét", melyet betöltött? — kérdezi Franz Joseph Schierse (Der Gott Jesu — ein neuer Gott? Wort und Wahrheit, 1971. május—június, 195. kk). Úgy tűnik, számos „feladatát” már nem tölti be. A természettudománynak nincs szüksége Istenre mint „hipotézisre" (Laplace) ahhoz, hogy a jelenségeket, a természet mozgását leírja, értelmezze: a belső, immanens törvények feltárása elegendő ehhez. Még az evolúciós folyamat megokolásához sem szükséges állandó világfölötti beavatkozás feltételezése. Tapasztalati síkon az anyag fejlődése törés nélküli, belső dinamizmus hatja át, amely nem követel, sőt kizár minden csodás közbenyúlást. De nemcsak a természettudományok köréből iktatják ki azt az Istent, aki „hézagpótló” szerepet töltött be régebbi korokban, hanem a történettudomány, sőt a vallástörténet vizsgálódásaiból is. A történész le tudja írni a világtörténetet, azon belül a zsidó nép vagy a kereszténység eseménysorozatát anélkül, hogy Istent, mint a történelmen belül cselekvő személyt, figyelembe venné. És ezzel nem is jár el helytelenül, hiszen feladata i— akárcsak a természettudós esetében — a jelenségek, a tények rögzítése és elemzése. Lényegében eltűnt Isten a közéletből is, folytatja Schierse. A vezetők nemigen hivatkoznak már „Isten kegyelmére”, nem úgy tűntetik fel magukat, mint akik „Isten helyettesei", képviselői. Kevesen látják a gazdagságot az ég áldásának, vagy istencsapásnak a nyomort, a betegséget, hanem úgy veszik, mint a társadalom adottságait, amelyeken azonban változtatni lehet. Mind kevesebb ember számára jelent erkölcsi biztosítékot Isten, tehát olyan személyiségformáló elvet, mely meggyőződésünket szentesíti, döntően alakítja, szilárddá teszi. Sokakat számos csalódás juttatott idáig: ellentmondások, értelmetlen helyzetek átélése, amelyekben Isten mindenhatósága kérdésessé vált bennük. Ennek az életérzésnek kifejezője a Camus-i „abszurd". Isten „visszaszorulása" Viktor Hahn szerint a szekularizálódás következménye (Möglichkeiten und Gränze unseres Redens von Gott, Theologie der Gegenwart 1974/4. 215. kk). Abban a világban, melyet az ember ural, az ember alakít, érdektelenné válik minden „odafönt való", túlvilági. Ott, ahol mindenki a láthatóra, az alakíthatóra, a megragad- hatóra, a változóra figyel, lehetetlen valamiféle változhatatlanról, örökről beszélni s ez nemcsak az elvekre, „lényegekre”, hanem arra az Istenre is vonatkozik, akit a hagyományos tanítás mozdulatlannak, a változha- tatlanság forrásának ír le. A hit gyökeréig hatoló válságról legleplezetlenebben a radikális teológia (az Istenmeghalt teológiák sora) ad képet. Isten azért lett „halott" Isten, mert az „élő” Istent „elnyomta", eltűntette a civilizáció (Vaha- nian), mert az emberi gondolkodás egyértelműen az immanenciára (Hamilton), és a szavakkal is kifejezhető tapasztalatra (Van Buren) épít: meghalt Isten, mert egyedül a profán, az evilági számít (Altizer) és az emberség, amely mintegy az istenfogalom helyébe kerül, anélkül, hogy Istenhez bármi vonatkozása lenne (Sölle). Bármennyire is látszik tragikusnak az a folyamat, melyet valamennyien láthatunk, esetleg átélünk, — az élő hit talajáról mégis megkérdezhetjük: nem örülnünk kell-e inkább a „hasznos Isten" és a „hézagpótló Isten” visszaszorulásának? A természettudományos, ember- és világközpontú gondolko228
