Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Kiss László: A jövő Istene
Isten tehetetlen ember? Az igaz Isten jogszerint elítélt? Maga az Isten Istentől elhagyott? Nem a máshonnan vett Isten-fogalomból kell a Keresztrefeszitett Istent megértenünk, hanem lordítva: a kereszten-történtekből kell megértenünk Istent, mint Jézus Krisztus Atyját, s ennek alapján kell kialakítanunk Isten-fogalmunkat. Pál apostol Jézus Krisztus Istenfiúságát nem a feltámadás dicsőségének fénylő színeivel festi le, hanem szenvedésének és kereszt- halálának komor színeivel. „Isten (maga) szenvedett Jézusban, Isten maga halt meg Jézusban miértünk. Isten Jézus keresztjén lett értünk való Isten; és általa lett az istentelenek és Istentől elhagyottak Istenévé. A megbocsáthatatlan bűnt, a kiengesztelhetetlen vétkességet, s azzal együtt az elfordíthatatlan haragot és elvettetést magára vette, hogy mi Krisztusban az ő világban megnyilvánuló igazságossága legyünk. Ez végső következményében ismét azt jelenti: Isten meghalt, hogy mi éljünk, Isten a megfeszített Isten lett, hogy mi Isten szabad gyermekei legyünk" (J. Moltmann: Der gekreuzigte Gott, 179. o.). Szenvedést és halált vállal magára Isten, hogy önmagában megnyissa a bűnösök számára az életet és szabadságot. Ezáltal lesz számunkra érthetővé, hogy szeretet az Isten, hogy „az Isten szeretete óbban nyilvánult meg, hogy az Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. Nem az a szeretet lényege, hogy mi szeretjük az Istent, hanem hogy Ö szeret minket és elküldte Fiát bűneinkért engesztelésül" (IJn 4,9—10). „Isten azzal tett tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, mikor még bűnösök voltunk” (Rám 5,8). „Az irgnlomban gazdag Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy Krisztussal életre keltett minket, bűneinkben holtakat is, s így kegyelemből kaptátok a megváltást; — feltámasztott minket és maga mellé ültetett a mennyben, hogy az eljövendő korokban Jézus Krisztusban kinyilvánítsa kegyelmének túláradó bőségét hozzánk való jóságából” (Ef 2,4—7). „Az Isten Fia keresztjén a keresztrefeszitett Isten Istentől elhagyottan minden istentelen és Istentől elhagyott ember emberi Istene lesz" (J. Moltmann: i. m. 181. o.). Mi következik tehát Krisztus kereszthalálából és feltámadásából Istenről alkotott elgondolásunkra vonatkozóan? Kissé merészen fogalmazva az alábbiak: a) Jézus nélkül ateista lennék! (J. Gottschick). A szabadság Istene, az igaz Isten nem hatalmában, dicsőségében lesz ismertté, hanem tehetetlenségében, kereszthalálában. Nem fáraó, nem cézár Ö, mint az istenített uralkodók. Aki ilyen Istent keres, Isten nélkül marad. b) „Ha Istent nem találnám meg Jézusban, akkor Öt ördögnek tartanám — írja Zinzendorf. „Jézus keresztje a választóvonal az emberi Isten között, aki a szabadság és a szeretet, és az ellen-isten között, aki az embereket hatalmánál fogva és félelmével megszállva tartja" (I. Moltmann: i. m. 183. o.). Isten halála Jézus Krisztus keresztjén: ez a keresztény teológia központja, itt nyilvánul meg legszebben, emberszívekhez fogható közelségben az Ő végtelen szeretete, amely szabad szeretet, és amely Krisztus feltámasztása révén a világ új jövőjének létoka lesz. „Isten jövője az, hogy felvette magába a Megfeszítettet, a Megfeszített által nyeri el konkrét alakját a bűn, a halál, a sötétség és a nagy ridegség világában” (J. Moltmann: Antwort auf die Kritik der Theologie der Hoffnung, 225, o.). „Isten azonosítja magát Jézussal azáltal, hogy a Megfeszítettet a halálból az éleibe emeli, a múltból a jövőbe, a mór-nem létből az eljövendő új életbe" (J. Moltmann: i. m. 225. o.). A mi jövőnk „Jézus jövőjét, amelynek fényében felismerhető lesz az, ami Ő, előre megvilágítja az Isten igazságosságának az ígérete, az élet és a holtak feltámadásának az ígérete, és az Isten országának az új létteljességben kibontakozó ígérete" (J. Moltmann: Theologie der Hoffnung, 9-e Auflage, 1973. 185. o.). — A Megfeszített és Föltámadctt Jézus Krisztussal mi is sorsközösségben vagyunk, az ő jövője a mi jövőnk is. „Gyöngeségében ugyan megfeszítették, de Isten erejéből él. Mi is gyöngék vagyunk benne, de vele együtt élünk" (2Kor 13,4). Ezért „nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre szegezték nekem a világot és engem is a világnak" (Gál 6,14.) „Ha tehát Krisztussal feltámad- -tatck, keressétek, ami fönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Ami ott fönn van, arra legyen gondotok, ne a földiekre. Hiszen meghaltatok, és éltetek Krisztussal el van rejtve az Istenben. Amikor majd Krisztus a mi életünk megjelenik, vele együtt ti is megjelentek dicsőségesen" (Kol 3,1—4). A keresztény embernek a hite nem a világtól menekülő hit, hanem a világot építő, fej- ílödését, kibontakozását elősegítő hit, amely soha nem elégszik meg a világ jelenlegi állapotával, hanem az eszkatológikus remény fényében a jövő ígéreteinek világánál állandóan jobbá, szebbé, emberiesebbé akarja azt formálni. Nem megnyugvást hoz, hanem sürgető nyugtalanságot, nem a jelenbe-beletörődést, hanem a boldogabb jövőnek a kitartó munkával alakító állandó építését jelenti. A mennyország reményével nemcsak nyugtat, hanem 225
