Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Vida Tivadar: Miért probléma ma a kinyilatkoztató Isten?
rendelkezik fölötte. Ezt az önhatalmú magatartást nevezi a Bibilia bűnnek. Bultmann pedig szentpali kifejezéssel „öndicsőítésnek". — A hivő és megváltozott létmód azé, aki életét úgy fogadja el, mint Isten ajándékát. Tőle várva mindent megszbadul önmagától, és ez az igazán szabad élet azzal válik lehetővé, hogy hisz Isten kegyelmében, vagyis bízik benne, hogy éppen a láthatatlan, az ismeretlen, a rendelkezésre nem álló jelenti a szeretetet, és nyitja meg számára azt a jövőt, ami nem halál, hanem élet. Ilyen az „új teremtmény”, ez az esz- katológikus egzisztencia, és Bultmann ezt a magatartást nevezi „világiastalanításnak” (= Entweltlichung). Szerinte meg is valósítható ez a hivő, megváltott emberi egzisztencia, de csak Isten ember- szeretete révén. E szeretet nyilvánult meg mint Isten tette akkor, amikor Jézus Krisztus odaadta önmagát a barátaiért, az emberekért. Az üdvtörténet középpontja tehát Krisztus keresztje és feltámadása. A feltámadás nem újabb mozzanat, hanem csak „a kereszt jelentőségének a kifejezője”. Azt mutatja, hogy Krisztus halálát nem úgy kell csupán tekintenünk, mint más halandó halálát, hanem mint „Isten felmentő Ítéletét”, amely meghozta a világnak az üdvösséget és az igazi élet lehetőségét. A hívőnek magára kell vennie Krisztus keresztjét. Hogyan történik ez? Bultmann válasza: „Krisztus, a megfeszített és leitámadott az igehirdetés szavában találkozik velünk, sehol másutt...” így válik nála az igehirdetés — görög szóval a kérügma — a teológiai gondolkodás foglalatává. Benne Jézus szava éri el a hallgatót. „Maga az igehirdetés, a prédikáció kinyilatkoztatás, és nem csupán róla való beszéd". Ennek megfelelően hallgatója új öntudatra ébred, azaz Isten kinyilatkoztató tevékenységének a fényében újonnan érti meg önmagát konkrét, egzisztenciális életviszonylataiban. Eszerint a hit új „egzisztencia-” vagy „önértés”. Mindennek alapján a hittudós csak úgy szólhat Istenről s az ő tevékenységéről, ha egyben az emberről és az ő egzisztenciájáról is beszél. Bultmann óta ment át a köztudatba a teológia: antropológia fogalma és műszava. Ám ez korántsem jelenti, hogy a protestáns teológia ilymódon visszakanyarodott Schleiermacher múlt századi alapállásához. Bultmann nem győzi eléggé hangoztatni, hogy a kinyilatkoztatás esemény, „Isten tette". Nem azt állítja, hogy a hit körén kívül Isten nem létezik valóságosan, hanem azt, hogy a hit körén kívül nem ismerhető meg. Számomra a kinyilatkoztató Isten csak az igehirdetés és a hit révén válik valóssá és hatásossá. A hirdetett ige hitelre méltósága mellett azonban már nem szabad a hallgatónak indokokat, érveket keresnie. Kétségtelen, hogy Bultmann gondolatai magukon hordják Heidegger filozófiájának hatását. Ebben semmi különös sincsen, hiszen szent Ágoston is dolgozott plátói fogalmakkal, Aquinói szent Tamás arisztotelésziekkel; Luthernél érvényesült az újplatonikusok, Kálvinnál pedig az óplatonikusok hatása. Csak az a kérdés, nem nyomja-e agyon Bultmann rendszerében a filozófiai előismeret a teológiai tartalmat? Jürgen Moltmann megkérdőjelezi Bultmann egzisztencialista emberképét, hiszen az ember „nemcsak történeti lény, hanem van is történelme". Aztán meg „egyáltalán elgondolható-e az embernek olyan önértelmezése, amit meg ne határozna viszonya a világhoz, a történelemhez, a társadalomhoz"? A természettudós Carl Friedrich v. Weizsäcker sincs megelégedve a bultmanni szereposztással, amelyben „a lét a keresztény hit, a természet az egzakt tudomány mezeje lenne”, mert így „mind a hitnek, mind a tudománynak túl szűk, tulajdonképpen meg sem levő teret utal ki". A valóságtartalomnak ezt az elvesztését századunk protestáns teológiájának egy harmadik irányzata igyekszik jóvátenni, amelynek Paul Tillich a vezető egyénisége. Tillich egyidős Barth-tal, 1886-ban született. Az ő életének is az !. világháború lett egyik határköve. A másik 1933, amikor megfosztották egyetemi tanszékétől, és az Egyesült Államokba emigrált. 1936- ba.n A határon címmel megjelent önéletrajzi vázlata jellemzi valamiképpen egész életét. Egyszerre tanult teológiát és filozófiát. Az I. világháború után Berlinben habilitált teológiából. 1929-ben lett Max Scheler utóda a Majna menti Frankfurt egyetemének bölcseleti és szociológiai tanszékén. 1933-ban amiatt függesztik fel állásából, hogy az ún. „vallásos szocialistákhoz" tartozva fellépett a zsidó hallgatók érdekében a náci diákszövetség terrorjával szemben. Ezután Reinhold Niebuhr közvetítésével kerül tanárnak a New York-i Union Theological Seminary-ra, s közben bölcseleti előadásokat is tart a Columbia Egyetemen. Élete utolsó évtizedeiben európai vendégelőadásokon kívül tanított a Chicago-i Egyetemen. 1966 nyári szemeszterére még előadásokat tervezett egy New York-i szociális kutatóintézet iskolájában a politikai eszmék vallási dimenzióiról. Ezek megtartásában azonban megakadályozta őt 1965 okt. 22-én bekövetkezett halála. „Pascal-lal szemben mondom: Ábrahóm, Izsák és Jákob Istene, és a filozófusok Istene ugyanaz az Isten" — vallja szinte programszerűen. Amerikai tanszékén is ez volt tárgyának neve: bölcseleti hittudomány. Akárcsak Barthnak, neki is az emberi történelem az életproblémája. De nem a történetkritikai problémalátás szűk határai között! Tillich azt kérdezi: mi az értelme és a lényege a történelmi valóságnak egyáltalán? A választ megtalálja abban, 214
