Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Schweitzer József: Istenhit Auschwitz után
jelenléte a történelemben megszűnt volna, megmaradt azonban az imádság lehetősége, és mivel a múltban nyilvánvaló volt Isten jelenléte, most is bármikor aktualizálódhat. Arról a korról szólva, mint Auschwitz, Isten távolléte, elhomályosulása már olyan nagyfokú volt, hogy kemény választás elé állított bennünket: Vagy fel kell adnunk a „történelem Istene” hitét, vagy számolnunk kell azzal, hogy Isten a vérfürdő közepette adott újabb kinyilatkoztatást a zsidóságnak élete folytatására és részvételre egy borzalmaktól mentes világ felépítésére. Fackenheim tehát arra a végkövetkeztetésre jut, hogy hitünket továbbra is fenn kell tartanunk Jeremiásnak, Jóbnak és a Szentírás többi nagy vívódóinak példája szerint. Istennel kötött szövetségünkhöz akkor is ragaszkodnunk kell, ha nem tapasztaljuk gondviselésének megnyilvánulásait. A szenvedésekből is meg kell értenünk: „Ha késlekedik is, biztosan eljő!" Eliezer Berkovits8 azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy Isten jelenléte és távolléte a katasztrófák idején is megnyilvánul a hivők számára. A történelemben számos dokumentumát láthatjuk Isten jelenlétének, de ugyanakkor felismerhetjük az ő távollétének hosszú fázisait is. Ez a távoliét még Auschwitzban sem volt teljes. Ezért Berkovits elveti az utóbbi évek radikális teológiai nézeteit. Maybaumhoz hasonlóan, művében feltárja a Szentírás és a rabbinikus irodalom tanításait Isten igazságszolgáltatásáról és kimutatja, hogy a rejtőző Isten távollétében is jelen van a világban. Bár érthetően sokakat elragadott a kétség, de ugyancsak sokan voltak, akik az Ű nevével mentek a halálba és halálukban Isten-szeretetük végső megpecsé- telését látták. A szerző mély tiszteletadással szól XXIII. János pápáról, aki a zsidósággal kapcsolatos nézetek revízióját elindította és idézi a pápától ebben a szellemben szerkesztett megkapó szépségű, bensőséges imát is. Az ember soha nem képes felmérni Isten távollétének határait, de még így sem kételkedhet jelenlétében. Ez a hitünk nem azt jelenti, hogy már többé nem halljuk lelkünk mélyén a milliók halálkiáltását, de kifejezzük azt a meggyőződést, ami hitünk alapvető tanítása: I étezik olyan történelem mögötti dimenzió, amelyben minden szenvedés megtalálja a maga megváltását és az emberi tragédiák Istenben elnyerik átalakulásukat. Leo Baeck a zsidóság hitét „Polaritötsreligion"-nak nevezi, amelyben a hivők a Titok és Törvény feszültségében élnek. Hitünk a végesben a végtelent tükrözi, életünk Istentől vezet az emberhez és az embertől vissza Istenhez. Az erkölcsi tettekhez szükséges erő transzcendens forrásokból fakad, de az út idáig kemény tapasztalásokon át vezet. Baeck az emberéletben négy korszakot különböztet meg: a gyermekkort, a serdülő és a felnőtt kort, majd az öregséget. Az átmenetet mindig egy újjászületés, a másik kor számára illő megújulás jellemzi. A legmélyebb cezúra a halál, ami az embernek végső, de magasabbrendű megújulását nyitja meg. Ez a négyes beosztás érvényesül a történelemben is. A zsidó történelem első szakasza a Biblia kora, amikor a népek sokaságában felismerte az egyetlen Istent. A második évezred a Midras kora, amelynek tanításában akarja az élet teljességét megszentelni. A harmadik korszakban — amikor a Szentírás elkíséri számos országba, felismeri Isten igazi országát. A negyedik korszakban, — amelyben mi élünk, — a sokféle földi reménység között felragyog számunkra Isten egyetlen reménysége. Baeck hitvallása az emberről egy végső nagy himnusz, akkor, amikor már elterjedt volt az a szomorú nézet, hogy az ember csak rombolásra való. Ö arról tesz tanúságot, hogy az ember több ennél: képes a szeretet dimenziójában az Istennel találkozni. A „Szeresd felebarátodat!” örök törvénye a lágerekben sem vesztette érvényét, és felülmúlt minden emberi nyomorúságot és kegyetlenséget. Az élet tehát azt mutatja, hogy a hivő zsidók Auschwitz után is keresik, igénylik és megtalálják az Istent. És ha Jóbként tusakodva is, de csakis Vele és Általa tudták csillapítani égető fájdalmukat és folytatni tovább az életet a Szeretet Istene nevében. JEGYZETEK: 1. M. Buber: An der Wende. Reden über das Judentum. Der Dialog zwischen Himmel und Erde. Köln und Olten, 1952. — 2. A. 1. Heschl• Man is not alone. Philadelphia, 1951. — God in search of man. Philadelphia, 1955. — 3. L. Baeck: This People Israel: The meaning of Jewish existence. London, 1965. — Schweitzer József: Leo Baeck, nemzedékek tanítója és védelmezője. Új Élet XVIII. évf. 16. sz. Budapest, 1973. — 4. L. Jakobs: A Jewish Theology. London, 1973. — 5. I. Maybaum: The Face of Gode after Auschwitz. Amsterdam, 1965. — 6. „Minthogy ilyen nagy a keresztények és a zsidók közös szellemi öröksége, a zsinat különösen támogatja a közös szentírási megismerést és nagyrabecsülést. Erre különösen alkalmasak a közös szentírási és a hittudományos kutatások és a testvéri párbeszéd minden formája ... Gondoljanak erre mindazok, akik hittant tanítanak, vagy Isten igéjét hirdetik. Nehogy olyasmit tanítsanak, ami nem felel meg az evangéliumi igazságnak és a krisztusi szellemnek” 210
