Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Schweitzer József: Istenhit Auschwitz után
irodalom nem tárja fel. A rossz létezésének a metafizikai kérdése egészen a középkorig nem merül fel a zsidó gondolkodásban. A középkori zsidó vallásfilozófusok a rosszat a lét, a jó hiányaként — privationak — fogják fel és így próbálják összhangba hozni az isteni tökéletes jóság tanításával. Az ilyen kiegyenlítő módszer azonban korunk tömegkatasztrófáiban nem képes megnyugtató magyarázatot adni. A legjobb közelítést John Hick keresztény szerző adja, aki nem teodiceai szempontból indul ki, hanem Ireneus felfogásával akarja az auschwitzi kérdés nehézségét megoldani. A II. századi egyházatya nézete szerint a világ minden nehézségével együtt azon lelki értékek kibontakozásának a színtere, ahol a jóért való állandó küzdelem Istenhez teszi hasonlóvá az embert. Hick ezen felül a misztérium gondolatának a beiktatását is szükségesnek tartja, ami végül is az egész probléma emberi megoldhatatlanságát fejezi ki. Jakobs hangsúlyozza, hogy a zsidó vallási köztudaí a hagyomány szerint szenteknek jelöli azokat, akik hitük miatt szenvedtek kínhalált. Csakis így tekinthetünk megnyugtatóan a hitle- rizmus áldozataira is. Isten visszavonulása tehát azt jelenti, hogy mi tartjuk őt magunk előtt rejtettnek, pedig Isten valójában mindig előttünk van, csak láthatóvá kell tennünk egymás számára. Ha rejtőző Istenről beszélünk is, voltaképpen Ő már nem elrejtett előttünk. Ügy ahogy a chasszidizmus értelmezi, hogy a mindenütt jelenlévő Isten és az ember között létrejöhessen az egyesülés, ahhoz a szeretet, az ima és a hit szelleme szükséges. Ez adott prófétai erőt a szegény és sokszor meghurcolt zsidóknak. Ezen XVIII. századi mozgalom lelkiségét újította fel Martin Buber, amely korunk zsidóságát megerősítette a köznapi megaláztatásokban és üldöztetésekben, hogy minden szavukban és tettükben az istenkapcsolatnak misztikus örömét sugározhassák egymásra. Átfogóan tudományos igénnyel és történeti szempontból vizsgálja a kérdést Ignaz Maybaum munkája. Kritika alá veszi a középkori keresztény tanítás azon területét, ahonnan a vallások közötti zsidó-keresztény konfliktus elindult. Majd feldolgozza II. Vatikáni zsinat felfogását és azt a magatartásbeli változást, ami az ezt követő éveket jellemzi.6 Maybaum a háború minden szenvedését és jogtalan áldozatát szánja, nem rekeszti ki belőle a vétlen német áldozatokat sem, akik szintén Isten családjához tartoznak. Hangsúlyozza, hogy,— bármilyen nehéz is — de mint istenhivőknek, állandóan törekednünk kell a gyűlölettől való szabadulásra, mert az „ítélet az Istené.” Tudatosítja az emberiségben, hogy Auschwitz nem tekinthető a zsidóság belügyének. A gyűlölet támadása az egész emberiséget érte, az 1938, évi „kristályéjszakától" kezdve (amikor egyszerre borult lángba minden német zsinagóga és az utcákat az üvegablakok szétzúzott kristályai borították) egészen Hirosima pusztulásáig. A zsidóság itt úgy jelenik meg, mint Eved Adonaj, az örökkévaló szenvedő szolgája Jesája könyvének 53. fejezete szerint. Ez az esemény nem fogható fel semmiféle „történeti szükségszerűségnek”, vagy az „élet tragikus oldalának”. Hogyon lehet nekünk mindezek után Istenről beszélnünk? — kérdezi Maybaum is. Csak úgy vagyunk képesek hitünket tovább fenntartanunk, hogy hittestvéreink halálát már- tiriumként fogadjuk el és reájuk mint Isten tanúságtevőire tekintünk. És, hogy miért engedte meg az Isten? Erre a kérdésre Maybaum is, mint a többi kutató, csak Jób szavaival képes válaszolni: „Parányi vagyok, mit feleljek... kezemet szájamra teszem”... (39,34). Az élők jóbi gondolkodásával már tovább léphetünk a megjövendölt örömüzenet felé: „Mondj dicséretet, magtalan .. . énekelj dicséretet és örvendezz, ki nem szültél, mert több fia van az elhagyottnak, mint annak, akinek férje vagyon, — úgymond az Úr... Mert uralkodik rajtad, ki téged teremtett, seregek Ura az ő neve; és a te megváltód, Izrael Szentje az egész világ Istenének neveztetik .. . mert a hegyek megindulnak és a halmok megrendülnek: az én irgalmasságom pedig nem távozik el tőled és az én békességem szövetsége nem rendül meg: úgymond a te könyörülő Urad” (vö. Iz 54,1—10). A gyászolók számára a vigasztalást és erősítést pedig Leo Baecktől vesszük, aki Dániel próféta nyomán vallja: azt a minden gyötrelmet és szorongást feloldó hitet, hogy nem a sír számára, hanem az Örökkévaló Istennek halunk meg mindnyájan. Emil Fackenheim7 a zsidó történelmet teológiailag alapélményekre és korszakformáló eseményekre bontja. Ilyen alapélmények voltak a Szináji kinyilatkoztatás és a Nádastengeri sza- badítás. Itt Isten, mint Szabadító és mint Törvényadó jelent meg. Korszakformáló események voltak, többek között a két jeruzsálemi Szentély pusztulása és a legutóbbi korok számára Auschwitz. Az alapélmények mindig olyan nyilvánvaló történeti események, amelyek folyamatosan a hit forrásául szolgálnak. Isten, mint Törvényadó és Szabadító folytonosan jelen van a zsidóság történetében. Az események pedig lehetőségei annak, hogy a hit az adott korban élőkben nyilvánvalóvá váljék. Voltak olyan idők, amikor az Isten és a zsidóság között áthatolhatatlan fal keletkezett: „minden kapu bezárult, csupán a könnyek kapuja maradt tárva”. Olyan volt, mintha Isten 209
