Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Congar, Yves: Az egyház mint az üdvösség szentsége
használattól. Hangsúlyozza az egyházban a hívők közösségét és art, hogy benne nyilvánul meg üdvösségünk. Különösképpen ki kell emelni az egyház üdvösségszerző erejét. Nem vagyunk azonban eléggé felkészültek arra, hogy az egyház ilyen megfogalmazását teljes mélységében megértsük. Idők során ugyanis a szentség fogalma leszűkült. Nem jelentett mást, mint szorosan a hét szentséget; értelmezése így megmaradt a fizikai rendben, és feltételezi, hogy csak azt a kegyeimet „tartalmazza", amelyre meghatározottan alapítva lett. Itt emlékeztetnünk kell arra, hogy bizonyos szentségmeghotározások még ma is nagyon befolyásolnak minket, amelyek tömörségük miatt szűk korlátok közé szorították a szentségi misztérium gazdagságát. Olykor úgy mutatják be a kegyelmet, mintha az a szentségek közvetlen „terméke" lenne. Ezzel azonban háttérbe szorul annak krisztusi jellege, jóllehet Ö az alapító és minden szentség csak az Ő erejében lehet hatásos. Lassan elhomályosult az egyes szentségek élő kapcsolata az egyházzal, pedig innen forrásozik értékük és érvényességük. Ezért volt új hang, amikor a zsinat elején a Sacrosanctum Concilium konstitució (1963. dec. 4.) az egyházat mint szentséget mutatta be és ebbe az egyetemes szentségbe helyezte el az egyes szentségeket: „A liturgiában, főleg az eukarisztia isteni áldozatában valósul meg a megváltás műve ... és hozzájárul ahhoz, hogy a hívők élete mások számára is nyilvánvalóvá tegye Krisztus misztériumát, és az igazi egyház valódi lényegét... Az egyház szentségi jel a kívülállók számára, — jel, amely minden nemzet felett áll." (2) Az egyház annyiban lehet szentség, amennyiben Krisztus műve. Az Ige személyének egységében az Ő embersége lett üdvösségünk eszköze, mert halálával és feltámadásával megszabadított minket a sátán hatalmából... E kettőből fakad a liturgikus élet, az áldozat és a szentségek... (vö. 6). Ezért szent Cipriánnal elmondhatjuk: „Minden jó ebből a húsvét- ból fakadt számunkra, mert a kereszten meghalt Krisztus oldalából született az egész egyház csodálatos szentsége... Ezért a liturgikus cselekvések nem lehetnek magánakciók, hanem az egész egyháznak közös ünneplései, az „egység szentsége", azaz a püspökök köré gyűjtött szent nép ünnepe (vö. 26). Amint látjuk, a konstitució, — anélkül, hogy bizonyos meghatározásokat hozna, '— kiterjeszti a szentség fogalmát és ezekkel a jegyekkel egészen egyszerű és természetes módon leírja az egyház lényegét. Amikor az egyházról tárgyaló Lumen Gentium konstitució (1964) lényeges jegyekkel akarta meghatározni az üdvösség egyetemes szentségét, a bíborosok közül már többen kifejezték aggodalmukat, hogy a szövegek megzavarhatják a híveket, mert úgy gondolhatják, hogy a szokott hét szentség mellé egy „nyolcadikat" akarnak bevezetni. — Ezért a szöveg már az első pontban tisztázni és általánosítani akart: „Az egyház jézus Krisztusban valami módon szentségnek nevezhető, mivel egyben jele és eszköze az Istennel való benső egyesülésnek és az emberi nemmel vállalt közösségnek." Érdemes ezeknek a kifejezéseknek a jelentését a zsinat átfogó, napjainkra is kiterjedő távlatában értelmezni. Sarkalatos tanítása a konstituciónak, hogy „az egyházban Krisztus az egyetlen közbenjáró, aki mindenkire kiárasztja igazságát és kegyelmét". Ezért lehet az egyház olyan „szociális szervezet és szellemi közösség", amely isteni és emberi elemekből tevődik össze. Az egyházat reális hasonlat alapján a megtestesült Ige titkához hasonlíthatjuk, aki emberi testet öltött. Az egyház földi alakjában is eljegyezte magát Krisztussal a teljes lemondás feltételeiben, amint Krisztus is lemondott istenségéről. Az egyház ma nem mint hierarchia kell, hogy előttünk álljon, hanem mint az Atya, Fiú és Szentlélek egységében egyesített Isten népe, amelynek feje: a húsvéti Krisztus, — lét- és életfeltétele pedig: Isten fiainak szabadsága és méltósága. Fenntartó törvénye csak a szeretet lehet úgy, ahogy Krisztus szeretett. Az egyház célja pedig, hogy az isteni üdvösséget terjessze a földön, miközben tekintetét mindig a végső dolgokra irányítja. Bár azt is tudjuk, hogy a messiási nép nem foglalja magába az emberek összeségét és gyakran csak a kis nyáj látszatát kelti, mégis az emberi nem számára erős egységet, a reménység és az üdvösség csíráját jelenti. Krisztus úgy alkotta meg egyházát, mint az élet, az igazság és a szeretet közösségét, ahol minden ember számára fellelhető a megváltás eszköze. Az egész világra küldetett, mint a világ világossága és a föld sója (vö. Mt 5,13—16). „Az egyház tehát azoknak a közössége, akik hittel tekintenek Krisztusra, mert Ö az üdvösség szerzője mindazoknak, akiket Isten meghívott és belőlük alakította egyházát, hogy mindenkinek szemében az üdvözítő egységnek látható szentsége legyen". (9. hivatkozással szent Cipriánra: Epist. 64,4). „Az egyház szentségi lényegét eszkalologikus jellege teszi teljessé: Krisztus a pünkösdi Lélek erejével megalkotta testét, aki az egyház, az üdvösség általános szentsége .. . mert Istennek úgy tetszett, hogy csak abban az órában hirdesse ki az emberek üdvösségének szentségét, amikor eljön a Szentlélek, akit Krisztus előre megígért..." (vö. 48,59). Az Ad Gentes dekrétum (1965) már feltételezi a Lumen Gentium ekkléziológiáját és utal 142
