Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)

1974 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Lélekelemzés a lelkipásztorkodásban

LÉLEKELEMZÉS A LELKIGONDOZÁSBAN

Az ember sokféle módon élheti át szabadságát: szelleme, alkotása és szeretete örömeiben, — de legmélyebben mégis bűnös tettének felismerésében. Ilyenkor érzi, hogy milyen világosan tiltakozik tudata: ezt rosszul tetted, helytelenül cselekedtél. A kereszténységben Krisztus megváltói ereje felold, megtisztít a bűntől és a megtérés köny- nyes-vigaszos útján meggyógyítja a lelket. — De mi történik akkor, amikor a bűn valóságát kitörölik a lélekből vagy valami csökkentértékű szabálysértéssé degradálják? — A lelkiismeret szava, a „felettes Én” — ahogy Freud nevezte — ilyenkor nem vádolhat nyíltan, visszaszorul a „tudat alá”, ekkor „megszólalnak a szervek" és ferde viselkedésformák, sokszor tragikus következményű tünetek jelentkeznek. — A századvégi életélvezetnek és a liberalizmus könyörtelen taposóharcának „betegei” gyógyításra vártak: Freud, a „bécsi Messiás” meghozta a könnyítést.

Freud megoldása eleinte annyira ellentétes volt a keresztény megtéréssel, mint kijelentése: Nincs bűn! Élvezetvágyunk és hatalmi indulatunk kiélése jogos ösztönszükségletünk. A „felszabadítás" következményei hamarosan jelentkeztek: nemcsak egyesek tetteiben, hanem társadalmi eredményeiben. Ma már a nácizmus és az imperializmus minden gátlástalanságát és embertelen borzalmát egyenes irányban vezethetjük vissza az ember önistenítésére és az ösztönök felszabadítására, amelyeknek kétségtelenül legtetszetősebb prófétája Nietzsche és Freud volt. Az „eredményekből” azután jól megtanultuk, hogy ahol radikálisan kioltják a bűnt, — mintegy belénk szuggerált illúziónak tartják, — ott nincs emberi szabadság, sem tekintélyi, sem természettörvény, nincs norma a másik védelmére és felülkerekedik a szellem frivol gőgje, az „erősek” összefognak a védtelenek, a „megbélyegzettek”, a gyengék ellen. Ezért is óvakodott sokáig a keresztény felfogás éppúgy, mint a szocializmus ideológiája Freud tanaitól.

De a valóság sohasem egyrétegű. Freud óriási felfedezést tett az ember eddig ismeretlen, tudatalatti világában és jól látta — éppúgy, mint az atomerő kutatói, — hogy olyan leblokkolt erőket szabadított fel, amiért felelős és amit érettebb korában maga, és később tanítványai is nagy erőfeszítéssel igyekeztek a jónak szolgálatába állítani.

Freud jól ismerte az ószövetségi bűn-fogalmat. Elméletében talán akaratlanul is illusztrálta és tapasztalatával igazolta hústestünk (szarksz) szentpáli tulajdonságait és szent János tanítását a „világ” értelméről.

A „test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége” igazi bibliai jelentése a mindinkább tisztuló lélekelemzésben nyeri el teljesebb összefüggését. Ezért ma mór nemcsak párhuzamot látunk a keresztény élet- felfogás és a lélekelemzés ténye között, hanem az ember lelkiéletében kölcsönösen egymásrautalt folyamotokról beszélünk: nem elég helyesen „viselkedni", hanem a bűn, a szenvedés vállalásában szembe kell néznünk legbensőbb énünkkel. A lelki gondozás feltétele, hogy segítse azt, aki önmagában képtelen arra, hogy „lelki dolgait" pszichoszomatikuson — lélektani-testi vonatkozásban is— megoldja.

Albert Görres orvos-pszichológus proíesz- szor a lelkipásztorok számára feldolgozza a lélekelemzés értékeit, (vö. Schuld und Schuldbewältigung in der Psychoanalyse: Freiheit- Schuld-Vergebung, az Osztrák Lelkipásztori Napok kiadványa, 1971. 69—86.)

A lelkileg „hibás magatartások" között a lelkiatyák „réme” a neurotikusok lelki gondozása. A lelki neurotikus olyan „bűnös”, aki a viszonylagosan vétkes cselekedeteit eltúlozza, abszolutizálja. Ez a neurotikus sohasem a tipikusan „rossz ember”, aki önmagával azonosultan és felszabadultan teszi a rosszat a maga érdekében. Nála a rossz „tövis a testben”, amelyet csak félerővel, mintegy menekülésszerűen tesz és utána túlzottan gyötrődik miatta. Ezért is lehet a „lelki életet élők” között annyi neurotikusát találni. Túlzásaik gyökerében azonban mindig valami gyermekkori kóros rögződés tárható fel. Talán ugyanazért a tettéért egyszer megdicsérték, máskor szidást kapott. Ha egy gyermek segít törölgetni, megdicsérik, örömélménye van és ezért szívesen megismétli. Legközelebb kiesik a kezébőj a tányér, és ekkor magyarázat nélkül megütik. — Más esetben, ha szól apjának, hogy égve maradt a villany, — egyszer megköszöni, máskor ráordít: mi közöd hozzá.

A társadalmi illeszkedésben így először öntudatlan zavar keletkezik, ami később lelkiismereti bizonytalankodásban, szorongásban jelentkezik. Ha eléggé intelligens és szerencsés természetű egyénről van szó, később maga is saját helyzetében megkülönböztetést tesz, de sokan vannak, akik tartósan gátolt, zavaros vagy téves lelkiismere- tűek lesznek; ezek szorulnak leginkább lelki segítségre. A neurotikus a bűn igazi jellegét nem látja. Egy misemulasztás miatt a kárhozat rémségétől retteg, de a súlyos meg- szólást, erkölcsi kilengést, akár magzatelhajtást is bensőleg egyszerűen megoldja. Az ilyen értékkülönbségnek külső okai is lehet133