Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - FIGYELŐ - Kardos József: Lelkipásztorkodás a fővárosban
lesz közvetlen szolgálatával kisebb sem lángban, sem szolgálatban. „Plébániát kapni” nem azt jélenti, hogy „már megérdemelte”, „eleget várt rá”, „beleöregedett”. Plébánosnak lenni ma a nagyobb feladatok vállalását, a készségesebb szolgálatot, a fokozott aktivitási szellemet jelenti. De akármilyen buzgó is llegyen a plébános, egy budapesti plébánián egyedül nem sokra megy. Paptestvérei közösségével kell a plébánia szolgálatát megosztania. Ezért a plébánián működő összes többi pap — függetlenül beosztásától — együtt alkotja a „plébánost”. A mindig nagyobb paphiány az egyházmegyék főpásztorainak rendkívüili gondot jelent, de ha a plébánián a papság „egységben” van, akkor szinte csodákat tehet. A hívek is észreveszik ezt: „együtt vannak a fiúk” — így hallottuk vissza híveinktől és ez nagyon jól esett. Ehhez az együttmunkálkodáshoz a szere- tetből fakadó demokratizmusra van szükség. Egymás értékeinek elismerése, az egy célért való munka közös vállalása, mindennemű féltékenység elvetése, az egymás felé irányuló jószándékú bírálat joga és nem utolsó sorban az igazságos részesedés az anyagiakban, egymás lelki- és testi egészségéért való aggódás — ezek az alapfeltételek, amelyek igazi családdá nemesítik a plébániai papságot. A plébános egyedül nagyon kevés embert ismerhet meg, de ha megosztják a területet egymás között, akkor munkájuk eredményes lesz. Egyik pap ismerje jól az egyháztanács és a képviselő testület tagjait, családjait, a katekézissel foglalkozók a gyermekek és a ministránsok szüleivel, a karitász vezetője pedig a rászorultakkal és a betegek hozzátartozóival tartson kapcsolatot. A zeneileg is képzett pap az énekkar tagjait fogja össze. Ez a megszervezés nem megy máról-holnapra, de ha komolyan vesszük, akkor nem lesz egy-egy nagyplébánia területe „terra incognita", hanem csatlakozik a plébánia köré az az ismert és hitében erős, megbízható közösség, amelyre mindig számítani lehet. Egyik plébánián az új plébános az első egyházközségi gyűlésen ezzel kezdte mon- dókáját: „Még nem szerethetem a plébániát, mert nem ismerem.” Ezután beszámolt saját papi életéről és kérte a tanácstagokat, segítsék őt abban, hogy először legalább őket megismerhesse. A tanácstagok sorban beszéltek önmagukról: mióta élnek a plébánia területén, milyen a családi állapotuk, milyenek a gyermekeik és az unokáik, a szociális viszonyaik. Több helyen szokás, hogy vasárnap a nagymise után a tanácstagok átmennek a plébániára megbeszélésre. A papok egyike mindig veOük van és ilyenkor élénk eszmecsere alakul ki. Sokszor bizony az a baj, hogy mi papok csak az oltártól látjuk a problémákat, a hívek meg a padokból. Pedig jó lenne megtudni, hogy mit gondolnak ők és mi a véleményük. Ma már nyíltan elmondják az emberek, ha valami bajuk van. „Gyorsan és halkan beszélt ma az atya, alig értettünk valamit beszédéből. Rossz volt a mikrofon. A másik templomban másképpen csinálják." így beszélnek jóindulattal és legtöbbször igazuk is van. Jót tesz nekünk a hívek ösztönzése, megvédi a papokat az önteltségtől és letöri üres hiúságukat. Kis csoporttal jól meg lehet beszélni a jövő terveit. „Szombatonként szeretnénk vesperást énekelni” — mondta a pap. A hívek nagy része azt sem tudja, mi az. Az országban kevés helyen énekelnek vesperást, ezért jól meg kell szervezni. Egy széteső közösségben alig kivitelezhető, de sok jószándékkal és a papok közös jelenlétével megvalósítható. A Krisztus Király plébánián jelenleg szombatonként egy 50—60 tagú közösség énekli a vesperást. Az idős nénike is „fújja” a szöveget és a dallamot, de minden pap jelen van a kórusban, még a plébános is. A lelkipásztorkodó papság a hívek nagy részéve! csak a templomban találkozik a szentségek kiszolgáltatása alkalmával, vagy a szentmise alatt. A templomon kívül beteg- ellátáskor és a temetőben. Kérdés, vannak-e ilyenkor olyan ismerkedési helyzetek, amelyek közelebb hozzák egymáshoz a lelkipásztort és a híveket. — Egészen bizonyosan. Keresztelési ünnepség Mivel a keresztelés igényét előre be kell jelenteni, már a plébánián megkezdődik az ismerkedés. Nemcsak arról van szó, hogy megbeszéljük és beírjuk a naplóba a keresztelés időpontját. Sokkal fontosabb dolgokat is megtárgyalunk: hogy szentségi házasságban élnek-e a szülők, vállalják-e a felelősséget gyermekük keresztségéért és a keresztény hitben való neveléséért, kik és milyenek a keresztszülők, tudják-e, mit jelent a keresztség szentsége. Nemcsak szokásból akarják-e megkeresztelni a gyermeket, talán a nagymama unszolására, vagy csak az egyik szülő akarja a másik ellenére. Előfordult olyan eset, hogy a vidékről feljött anya kérte, meg ne mondjuk férjének, hogy a gyermeket megkeresztelték, mert akkor „megöli őt”. — Van tehát bőséges anyaga az ismerkedésnek. A lelkipásztor mondja el az új keresztelési szertartást, magyarázza meg, mi a szülők és a keresztszülők feladata a keresztelés liturgiájában és azon túl. Majd eljön a keresztelés napja. Sok plébánián vasárnap kötött időpontban 102
