Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Paskai László: Aquinói Szent Tamásra emlékezünk
ógostonos hagyományt is figyelembe véve önálló rendszert alkotott. Rendszere alkalmas volt arra, hogy a kor problémavilágában és a kor körülményeinek megfelelően kifejezze a kereszténységet. Ha Szent Tamást hétszáz év távlatából kellően akarjuk értékelni és figyelni akarunk arra, amit a mi korunknak is mond, úgy vélem, két szempontot kell különösen kiemelni. Az első szempont ismeretelméleti rendszerének a kialakítása, a megismerés pszichológiájának a megrajzolására vonatkozik. A megismerés nagy kérdéseivel a középkor is bőven foglalkozott. Nem állíthatjuk, hogy a jelen kor vonatkozó problémáit már ismerték volna a maguk árnyaltságában és bonyolultságában. De a mai problémalátás gyökerei már akkor is megtalálhatók voltak. Ez egyrészt a hit szerinti és az értelem szerinti ismeret kapcsolatában, másrészt a taposztalati és értelmi ismeret különbözőségében mutatkozott meg. A középkor kezdetének a szellemi programját Szent Anzelm fogalmazta meg: Credo ut intelligam. Ez a továbbiakban azt jelentette, hogy az igazi ismeretet a hit adja meg. Az igazi megértéshez nem az értelem, hanem a hit vezet. Az arab gondolkodóknál ez a hit és értelem különválásának a kérdését állította fel és elvezetett a kettős igazság hirdetésének a kísértéséhez. Szent Tamás mesterét követve a hitet és az érzelmet határozottan szétválasztotta, de mégis meg tudta őrizni a kettő harmóniáját a személy egységében. Arisztotelész tanításának az átvétele és értékelése éppen azt jelentette, hogy az emberi értelem képes a maga erejéből is az igazság megismeréséhez eljutni, a hit feltételezése nélkül. Az ember megismerő képességének megvan az az ereje, hogy a valóságot helyesen ismerje meg. Ennek lényeges követelménye volt az értelem önállóságának és önértékének a kihangsúlyozása. A hit más jellegű ismeretet nyújt, mint az értelem. A kereszténység nagy misztériumainak a felismeréséhez az értelem nem saját erejéből jut el, de ezek nem is bizonyíthatók az értelem segítségével. Sokszor hangzik el olyan vád, hogy Szent Tamás rendszere, és vele együtt a középkori gondolkodásmód az értelem, a filozófia feladatát abban látta, hogy a keresztény dogmákat igazolja. Mi sem állt távolabb Szent Tamás törekvéseitől. Igazi teológus volt; fő műve a Summa Theologica, teológiai mű. Lehet, ha tovább élt volna, önálló filozófiai rendszert is írt volna. Mindenesetre ez nem történt meg. De nem is csodálható, hogy teológiai művében a filozófiai kifejezéseket a teológia sorrendjében és a teológiai mondanivaló megértése szerint adja. A hit és értelem külön jellegének a kiemelése, az értelem önértékének a hangsúlyozása nem az újkor eredménye, hanem már az „Angyali Doktornál" világosan kibontakozik. De a kettő harmonikusan kapcsolódik egymáshoz az Istent kereső személy egységében. Nem ellentmondás van a kettő között, amely vagy a kettős igazság felállításához, vagy az egyik ismeretmód értékének a tagadásához vezetne, amint ez oly sokszor megtörtént. Szent Tamás világosan megfogalmazta, meddig terjed a kétféle ismeretnek a határa, és milyen feltételek mellett jogosait mindkettő a teljes emberi megismerést szolgálni. A megismerés területén ugyancsak éles kérdés volt a középkorban a tapasztalás és értelmi ismeret sajátos különbsége. Ez az arab filozófiának — természetesen a kor színvonalán álló — természettudományos beállítottságából eredt. De eredt abból is, hogy sokan, mint Nagy Szent Albert is, az akkori természettudományos ismereteket értékelték és hangsúlyozták. Gyökerében már itt jelent meg a későbbi idők problematikája: empirizmus vagy racionalizmus, pozitívizmus, vagy apriorizmus, csak a tapasztalásra épülő gondolkodás vagy csak a tudatvilágból kiinduló ismeret. Szent Tamás a megoldást a személy egységéből kiindulva kereste és a megismerés pszichológiáját rajzolta meg. Kihangsúlyozta, hogy az emberi tudás kettős személyes képesség eredménye: a közvetlen tapasztalásé és az értellemé. A tapasztalás szükséges a megismeréshez; nélküle semmiféle ismerettel sem rendelkezhetnénk. De a sajátos emberi megismerési mód ezt az ismereti síkot túllépi. Természetének megfelelően a tapasztalás pozitív tényeit feldolgozza, azokat érthetővé teszi, elsősorban a lét szempontjából. Sajátos emberi képesség a „‘lumen naturale", amely a felfogott tapasztalati ismeretet „megvilágítja", ezáltal érthetővé, igazi emberi ismeretté lesz. A „lumen naturale" nem csupán absztrakció, nem is csak analízis, nem a tapasztalati ismeretek összegezése, hanem olyan pozitív adottság, amely a tapasztalati ismeretnek szellemi szempontból érthetőséget ad. Nem tartalmaz pozitív ismeretet, sem nem apriori forma, hanem másra vissza nem vezethető megismerési mód. Ez az igazi jelentése a sokszor félreértett „intellectus ágens" kiemelésének. Ha mai kifejezési móddal élnénk, akkor a „lumen naturale" a sajátos emberi megismerés „apriori feltétele". Kora prob'ematikájában így kapcsolta össze Szent Tamás a kétféle megismerési módot. Ó
