Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - AZ IGE SZOLGÁLATÁBAN - Gál Ferenc: A kinyilatkoztatás
szava szellemi képességeinket mozgatja meg. Arra ad feleletet, hogy mi a jövő, mi az élet értelme és célja, s egyúttal elénk állítja azokat a forrásokat, amelyekből erőt meríthetünk a kitartásra, reményre és a szeretet- re. Még fontosabb annak az emlegetése, hogy Isten a bűnös emberhez szólt, aki szeretne ugyan nagy lenni, de csak úgy, hogy mások jogait kisebbítse. A kinyilatkoztatás nem egyéb, mint hosszú, történeti tanúságtétel Isten irgalma, türelme és szeretete mellett. A csodák mind az Ószövetségben, mind Krisztus életében igazolják, hogy Isten természetfölötti ereje itt van, de emberileg jobban hat ránk az a türelem és jóakarat, amellyel Isten a választott népet megtartja a hitben, vagy amellyel Jézus Krisztus elismerteti magát, mint az Atya küldöttét. Iza- jás próféta úgy látja, hogy Isten mind a két kezét kitárta a hitetlen és ellenszegülő nép felé (65,2). Jézus pedig azt vallja, hogy a betegeknek van szükségük orvosra, továbbá, hogy azokat keresi, akik veszni indultak. Ebből érthető az üdvtörténetben az a jelenség, hogy Isten néha gyengének mutatkozik. Az ember más eszközöket alkalmazna tervének keresztülvitelére, elsősorban a lehengerlő hatalom eszközeit. Isten úgy közeledik, hogy a fölényes ember ilyen kérdéseket tehet fel színe ellőtt: Jöhet-e valami jó a félreeső Názáretből? (Jn 1,46). Le- het-e várni valamit egy ács fiától? (Mk 6,3). Lehet-e hinni olyan megváltónak, akit az Isten elhagyott és akit úgy végeztek ki, mint egy gonosztevőt? Vagy aki másokkal csodát tett, de magát nem tudja megszabadítani? (Mt 27,42). Lehet-e az Isten országának magját észrevenni olyan vallási mozgalomban, amely a társadalom szám- kivetettjei között kezd terjedni? (1Kor 1,26) Az ilyen kérdések már kezdetben elhangzottak. De a hívők a feleletet megtalálták magában az evangéliumban. Meglátták, hogy az nem volna örömhír, ha nem tartalmazná a naimi ifjú vagy Lázár feltámasztását, a gyermekek megáldását, az anyák vigasztalását, Zakeus vagy Mária Magdolna megtérését, vagy akár a kételyekkel küzdő tanítványok csendes vallomását: Uram, kihez mennénk? Meggyőződésünk, hogy az örök élet igéi nálad vannak (Jn 6,68). A kinyilatkoztatást csak belülről lehet tanulmányozni. Először engedni kell magunk, ra hatni, s ha megtaláltuk benne a személyes hívást, akkor ismerjük fel sajátságait. Az evangélium nem törvény, nem rendszabály, hanem Isten személyes kitárulása. Az Atya megmutatta magát azáltal, hogy a Fiút elküldte, hogy úgy szóljon hozzánk, mint testvér a testvérhez, mégpedig emberségünk minden kérdésében. Beleértve az örömet és bánatot, a munkát és szenvedést, a családot és a társadalmat, az életet és a halált. A hit akkor kezd megerősödni bennünk, ha rájövünk, hogy itt valóban az Isten szólította meg az embert. Ez a párbeszéd sem Istent, sem az embert nem alacsonyítja le. Ezért a hitet nem lehet megtanítani, nem lehet senkire ráerőszakolni. Legföljebb el lehet vezetni valakit oda, hogy az üdvtörténet eseményeiben és a Szentírás szövegeiben felismerje a közeledő Istent. Ha megérti, hogy Isten őhozzá is szól, őt is magához akarja emelni, akkor kezd neki válaszolni; rátekint csodálkozással, hódollattal, előhozza a nehézségeit, kérdéseit, és legalább any- nyit megérez, hogy emberi élete elszakítha- tatlanul hozzá van kötve a világfeletti misztériumhoz. A hit szemén keresztül meglátja, hogy a kinyilatkoztatás az ember kibontakozásának a lehetőségeit adja meg. Nem ismeretlen előttünk a vád, hogy a kereszténység lemondást, önmegtagadást hirdet, megfoszt az élet jogos örömeitől vagy arra késztet, hogy kérdéses örök javak érdekében mondjunk le jogainkról. Ezeket a nehézségeket Pál apostol már azzal oldotta meg, hogy más az Isten boldogsága és más az ember bölcsessége. Azt is hozzáfűzte, hogy a testi ember nem fogja fel Isten gondolatait. A lemondást, az önfegyelmezést csak az érti meg, aki meglátja, hogy az ösztön és a szellem kettősségét csak küzdelem árán lehet összhangba hozni, és hogy életünk célja nem lehet más, mint a maradandó értékek szolgálata. Azt mondtuk, Isten a kinyilatkoztatásban megszólítja az embert, a prófétai nyelvet használja hozzá. Érzékelteti, hogy ez a szó felülről jön és tekintély áll mögötte. A Szentírás azzal jelzi a szó isteni eredetét, hogy a közvetítők jelenésekben, látomásokban, álmokban kapják a felvilágosítást. A Sinai hegynél lejátszódott teofánia vagy a próféták látomásai külsőségekben is bemutatták, hogy az ember számára megtiszteltetés, kiválasztás, ha Isten szóba áll vele és rábízza üzenetét. Az ószövetségi nép a kinyilatkoztatás hatása alatt úgy érezte, hogy Isten dicsőségének hordozója lett. Küldetése arra szól, hogy az egy Isten tiszteletét, a tisztul- tabb erkölcstant és a megváltás ígéretét hordozza az emberiség számára. Ez az ószövetségi kép ismétlődik az Újszövetségben is. A betlehemi pásztorokat „beragyogja az Úr dicsősége", amikor megkapják az angyali szózatot. Keresztelő János úgy látja, hogy Jézus fölött „megnyílik az ég", és az Atya úgy tesz mellette tanúságot. A Táborhegyi jelenetben az apostolok „fényes felhőből" hallják ugyanazt az isteni szót és Pál apostolt is fényesség veszi körül a damaszkuszi úton, amikor Krisztus meghívja az evangé95