Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Rezek Román: Teilhard-breviárium a munka teológiájához
A modern nyugtalanság 1. Egy ateista levele: „Képtelen vagyok hinni bármiféle üdvösségben, ha tudom, hogy az ember teljesen meghal ... Ugye, te is érezted már? — mindegyikünk csak egy-egy tagja annak a nyájnak, amely a vágóhíd felé menetel; megyünk-megyünk egyre előbbre, igyekszünk fák — szórakozás és álarcok — mögé bújni, hogy ne lássuk, ami közeleg. Szerelem, munka, család, vállalkozások, kitartás... -— csak mindmegannyi kendő a halálraítélt szemén, aki ott áll a kivégző osztag előtt. Az ember leglényegesebb mozgatója: a gyávaság, meg az igazság elrejtése. Érzem, hogy jön a halál, de semmi okom sincs rá, hogy siettessem, hiszen számomra ő a végső rém. Tudom, hogy nem is kellene szülnöm-nemzenem, hiszen ezzel csak újabb fejeket rakok az örök nyaktiló alá ... De nincs merszem, hogy szembeszálljak a természetes és társadalmi sodródással, mert ezzel csak az undor, agyam elsötétülése és más hasonló fiaskó felé rohannék, vagyis még közelebb a halálhoz. Ezért hát élek, mint akárki más: van családom, szeretem gyermekeimet, s próbálom boldoggá tenni feleségemet is. Miért? Mert jót tenni: boldogság. S mert aki boldog keretben él, az nyugalmat szül, valamiféle kielégültséget, ez pedig — bár csak pillanatnyi — megőrzi a jó egészséget, elriasztja a kínos metafizikai aggodalmat, s ezzel máris — ki tudja — hátha elijeszti a halált is egypár évre. Miért kínoznám embertársaimat, hiszen a természet neki is ugyanazt a sorsot szabta ki, mint nekem . .. Mindnyájan halálra vagyunk ítélve. Hát minek okoznánk egymásnak még több bajt? Segíteni fogom munkatársaimat, politizálni fogok, megpróbálok dolgozni az egész világ távlataiban, küzdeni fogok a háború ellen. De közben az is igaz, hogy számomra mindez csak eszköz, spanyolfal, .körítés a színpadon’ ..., s vele ’bútorozom be’ életemet, hogy felejtsem a közelgő lejárat napját. S ha majd haldokolni fogok, talán eljutok oda is, hogy halálra-fáradtan vagy végső szalmaszálként (önmagam végső altatójaként) kiáltani fogom Isten nevét. Akik az életemet és munkámat nézik, azt gondolják, hogy ’küzdők a világ üdvösségéért'. Igazában nem teszek mást, csak benépesítem az űrt. A világnak nincsen üdve az egyén üdve nélkül. S egyetlen embernek sem lehet üdvössége, amíg halál vár reá. Egyébként is azt hiszem, hogy a keresztények is így gondolkodnak. Csakhogy őket nagyszerű példa élteti: valaki legyőzte a halált, Jézus föltámadt... Jómagam azt hiszem, hogy át kellene gondolniuk ezt a posztulátumot. Inkább próbálják meg tudományosan vizsgálni a halál problémáját, s ne csak régi szövegek egyetlen esetében bízzanak. Mi, ateisták, igazában szomjazunk végleges életre. Ti, keresztények, azt valljátok, hogy isteni kinyilatkoztatás révén ismeritek a halál misztériumát. Igyekezzetek túljutni ezen a régi szellemi fokon, s gondolkozzatok tudományosan. Kíséreljétek meg bebizonyítani, hogy nektek van igazatok! Mindazok javára tennétek, akik nem képesek hinni... Mitől félték? Hiszen a szeretet a kereszténynek legnagyszerűbb ereje! Mily csodálatos volna, ha bebizonyítanátok a végleges életet — a nem-keresztények számára is! Megmenteni a világot, megmenteni az embert: grandiózus tudományos feladat, s erre csak ti vállalkozhattok, hiszen ti ismeritek mór a választ, és csak ti hisztek ebben a válaszban. Sosem jutott még eszetekbe, hogy ez lehetne az igazi út az Ómega felé? ...” Teilhard sok hasonló levelet kapott, sok beszélgetésben vetették oda neki a keserű kérdést: egyáltalán ér-e valamit az emberi munka?... Ö sem „bizonyíthatta” a halál utáni életet, de fellibbentette a Titok fátylát, amikor saját hitéről adott tanúságtételt, vagy amikor — a modern nyugtalanságot elemezve — alapozott meg szilárd emberi meggyőződést. Lássuk ezt a két választ: 2. Teilhard-t is megkísértette a világ szörnyű esendőségének, a fáradozás értelmetlenségének gondolata: tudta, hogy mi (volna) a hit misztériuma, de találkozott a kétség kínjaival is: „A Világ, az Élet (a mi Világunk, a mi Életünk) mindegyikünk kezében úgy fekszik, mint ostya, s készen áll, hogy isteni befolyással telítődjék, vagyis a Megtestesült Ige valóságos Jelenlétével. Aztán a misztérium beteljesül. De csak akkor, azzal a föltétellel, hogy ha hisszük, hogy ez a mi számunkra az a munka akar lenni és lehet is, ami nem más, mint Krisztus Testének kitágítása, növelése. — Hisszük ezt? Akkor körülöttünk minden fénybebo- rul és határozott formát ölt: elrendeződik a véletlen, a siker romolhatatlanul teíjes lesz, a fájdalom pedig Isten látogatásává és simogató kezévé válik. Avagy ingadozunk? Akkor száraz marad a kőszikla, fekete az ég, veszélyt rejtő és viharos minden víz. S elvetélt életünk fölött hallhatnánk a Mester szavát: ’Kicsinyhitű emberek, miért kételkedtetek?’ — Uram, segíts hitetlenségemen! Igen, Uram, jól tudod ezt Tenmagad is, hiszen embersé152
