Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 1. szám - TANULMÁNYOK - König, Franz: A vallási tapasztalatra való rávezetés
valódi kötelességeket tapasztal lelkiismeretében a többi ember iránt, belső felszólítást és követelést. Az embertársban sohasem csak egy üres számmal találkozunk, nem is egy géppel vagy használati tárggyal, nem röpke időtöltéssel, hanem sokkal többel... kimondhatatlan értékekkel. Valóban szeretni tudjuk őket, mert föltétien értékeket ismertünk föl bennük. Képesekké válunk arra is, hogy átadjuk önmagunkat nekik, hogy valóban „lélekben” tudjuk szeretni őket. Szolgálhatjuk őket, türelmesek tudunk lenni irántuk. Mi több: el tudjuk viselni őket, keresni tudjuk velük a közösséget, örömöt, otthont, gyógyulást találunk náluk. Később megértjük azt is, hogy nemcsak ott van ez így, ahol az embertárs iránti szeretet szinte magától támad bennünk, hanem, hogy alapjában véve minden ember „központ” és „nagyság". Igaz, nem azonos mértékben ismerjük föl ezt, mert szemeink gyöngék, olykor vakok, máskor elhomályosultak. De lassan belátjuk és elmondhatjuk, hogy minden emberben el van rejtve az arany, leikéből sugárzik a fény; minden emberben van rejtett méltóság, nagyság és nemesség. Meg kell csupán tanulnunk, hogy belelássunk az ember legmélyére, és akkor fel fogjuk fedezni ezt a fényt, akkor tudunk majd szeretni is. A szeretetnek a lényegéhez tartozik, hogy felfedezzük a jót a másikban, még akkor is, ha az történetesen goromba, rendetlen vagy komikus, akit mindezért sokan csak kevésre értékelnek. Az ember így fokozatosan megértheti: az embertársban valóban a Végsővel, a Föltétlennel, föltétlenül Értékessel találkozik. Megérti a Szentírás szavait: „Aki közöttetek a legnagyobb akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája”. Ugyanúgy megérti azt is, amit a Szentírás a türelemről, az önátadásról, szeretetről, jóságról mond. „Belülről” fogja megérteni ezeket a szavakat: áldozat, önátadás, megosztani, adni, segíteni. És mert így érti, tudja, hogy küldetése van az emberekhez, és elég erős is lesz ahhoz, hogy cselekedeteiben kövesse ezt a belátását. Isten lelke sosem ad csupán hűvös értelmi ismereteket, hanem egyszersmind felhívást és erősítést is nyújt a cselekvésre. Az ember így kezdi lassan megérteni, hogy valóban magával az Istennel találkozik az embertársaiban; megérti, hogy arra hivatott, hogy „Isten gyermeke” legyen. Másként, igazabb módon kezd élni és jó hatása lesz az egész társadalomra. A hit ereje és világossága él és hat általa. Aki megtanulta, hogy a nem feltűnő és a nehéz embereket is szeresse, az mélyebben fogja érteni és átélni az Isten szeretetét is: az Isten ugyanis minket, embereket elsősorban nem saját értékeinkért szeret, hanem épp az ő felénk forduló szeretete teremti és erősíti meg bennünk ezeket az értékeket. Amikor pedig mi szeretjük az embereket, szeretetünk által növekszik bennük is a fény, gyarapszik bennük a szeretet. Az ilyen életre természetesen nem jutunk el pusztán a törvények és parancsok által. Saját belátásunkból és meggyőződésünkből kell cselekednünk: csak így tapasztalhatjuk meg az Isten erejét, csak így tudunk majd valamit is megvalósítani. De ennél a programpontnál is nagy szükségünk lesz az önvizsgálatra és tapasztalatcserére: szeretsz-e már valakit? Megosztasz-e valamit valakivel? Türelmes vagy-e másokkal szemben? Van-e, aki ellenszenves számodra? És tulajdonképpen miért ellenszenves? Tehet-e róla az a szegény ember, hogy olyan, amilyen? Felfedeztél-e már benne valami jót? Mert csak akkor, csak így tudod majd szeretni őt. . . 4. Hallgatni és engedelmeskedni Fel kell, hogy fedezze a kezdő a „pusztaság” titkát is, a kivonulást a csendbe, a hallgatásba; tudjon hallgatni és engedelmeskedni. A csendben tudjuk igazán felfedezni, hogy van élő, valódi, reális kapcsolat a Feltétlennel, a Végsővel, az Abszolúttal, hogy van eleven kapcsolat az Istennel. Csak így tudjuk majd megérteni Krisztus parancsát: „Szeresd Uradat egész szívedből, egész lelkedből, egész elmédből és minden erődből”. Ez a negyedik programpont már lényegesen többet követel tőlünk. 4
