Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: Ki ez az ember?
Mindazonáltal már elöljáróban is megemlíthetjük a szembeötlő tényt: a történelem egyetlen alakja miatt sem lángolt úgy a vita közel kétezer év során, mint épp Jézus miatt. E megállapítás önmagáért beszél s egyszersmind arra is utal, hogy itt már nem csupán valamilyen indokolt vagy alaptalan történeti szkepticizmussal állunk szemben, hanem világnézeti és teológiai értelmezési problémával is. Végső soron elvben leszögezhető: egyetlen történeti tény is elégséges annak igazolására, hogy valaki élt-e vagy sem? Jézusnál ez mintegy kéznél van: keresztrefeszitése. Ennek tényét említi nem csupán a négy evangélium, de szól róla Tacitus és a Talmud is. „Átütő érv" ez Jézus történetisége mellett, már csak azért is, mert kompromittáló tényt közlő híradás. „Ostobaságról és botrányról" szól, mely a kortársak szemében taszított és nem vonzott, a kereszténység terjesztésének pedig kifejezetten akadálya volt. Mindenesetre meg kell jegyeznünk, hogy az „igazi Jézust" semmiképp sem a század- fordulón szinte divatossá vált Jézus-életrajzok állítják elénk. A kicsit is alaposabban vizsgáló szem azonnal észreveszi, hogy ezekben a történeti elemekhez számos egyéni projekció, szubjektív fantázia vagy épp áhitatszülte vonás alakította ki a „Jézus-arcot". A valódi s egyben történeti Jézus ma is ugyanaz, aki az ősegyházban, az őskeresztények szemében volt: a keresztény kérügmának, a hitnek Jézusa. Egyszóval mégis hit és nem történet? — vetné közbe valaki. A probléma felvetése érthető, ezért ki is térünk rá. Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk: az Újszövetség könyvei — lényegükben — hitből fakadt könyvek gyűjteménye. Egyetlen ún. semleges hírközlést nem találunk azokban Jézusról. Minden, ami e könyvekben történeti, egyben a hitet megvalló „örömhír" is. Az a tény, hogy hivő emberek tanúsítására kell itt támaszkodnunk, egyáltalán nem „hitelrontó”, nem különleges, sőt épp ez teszi „érthetővé”, megfelelővé, elfogadhatóvá a híradást. Ha Jézus politikai, művészi, szaktudósi, hadvezéri, stb. pályát futott volna be, akkor a politika, művészet, stb., felé vonzódó, érdeklődő emberek adtak, jegyeztek volna fel róla hosszabb-rövidebb tudósítást. Mivel azonban Jézus Isten országáról, megtérésről, hitről, üdvösségről szólt, szükségszerűen az Isten országát váró, az üdvösség felé tekintő, a hitben gyökerező emberek adtak róla előbb élőszóval, majd írásban is tudósítást-tanúsítást. Arra talán felesleges is utalnunk, hogy az őbenne, mint a Krisztusban, Megváltóban, üdvösség- szerzőben hivő emberek nem is gondoltak olyan „történetírásra”, történetírói munkásságra, mint amilyenre korunk embere gondol, ha történetről, történetírásról esik szó. Jézusról az evangélisták nem akartak „életrajzot" közzétenni, legalábbis nem a szónak mai értelmében. Arra is utalhatunk, hogy más a Jézus korában már ismert, „kész" műfaj, a mítosz és más a mítosz nyelvének felhasználása; más a legenda és más a legendaszerű történeti maggal rendelkező elbeszélés. A Fiorettiről még senki nem állította és nem is állíthatja, hogy nem adja vissza mindannak lényegét, ami és amilyen Szent Ferenc volt. Vagy: bár a XXIII. János pápáról mesélt egyik-másik történetet kifejezetten az anekdoták világába kell utalnunk, sőt akadnak közöttük olyanok is, amelyek teljességgel költöttek, kitaláltak, mégis elmondhatjuk, hogy az ilyeneknek is van „történeti értékük”. Van, mivel XXIII. Jánosról, nem XII. Piuszról, vagy VI. Pálról szólnak, és az ő valóságos jellemét, lényeges tulajdonságát, jóságát, kedvességét juttatják kifejezésre. A történet tehát lehet kiszínezett, sőt kitalált is, mindazonáltal a személy, akiről szól, valóban élt és — ez szintén fontos — olyan volt, amilyennek a történet bemutatja. Látjuk tehát, hogy még ilyen messze is lehet menni, amidőn „kitalált” történetek valóságos történeti magvát, gyökerét, illetőleg a személyt, akiről szólnak, keressük és tesszük vizsgálat tárgyává. Még a „legendás” elbeszélések is jellemezhetnek egy de facto élt történeti személyt. Mellőzve a modern bibliatudomány számos jelentős megállapítását az irodalmi műfajokról, a mítosz nyelvéről és képeiről, nyugodtan kijelenthetjük: az evangéliumok minden lapján a valóságos, a közöttünk járt, a földön élt Jézussal találkozunk. Azzal, aki valóban olyan volt, úgy élt, beszélt, azt tanította, stb., ahogyan az evangélisták vele kapcsolatban híradásukat lejegyezték. Arról viszont egy percre sem feledkezhetünk el, hogy a tanítványok „visszafelé” tekintve Jézus földi alakjáról nem is tudtak másképp szólni, mint úgy, hogy a Föltámadott állt szüntelenül szemük előtt. Az, akiben már nem csupán a Mestert, a Rabbit, a jóságos, szegényekhez lehajló embert látták, hanem azt is, akiről megvonhatták, hogy Uruk és Istenük. Viszont fordítva is áll: ugyanarról az emberről szóltak és tettek tanúságot, aki velük együtt járta Judea országútjait, szemük láttára szenvedett, meghalt és sírba tették. — A halál azonban nem győzte le őt: Isten ereje felmagasztalta, feltámadt. Talán úgy is fogalmazhatunk, hogy az evangéliumokat „két látással" jegyezték le. Nem csupán az utolsó fejezetekben szólnak a Feltámadottról, hanem az egész „Jézus-történet” elbeszélése során is a halóit legyőző Jézus állt szemük előtt. A „földi Jézust" is a feltámadás felől látják, értelmezik. Említettük, hogy az evangélisták nem írtak a szó mai 73
