Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 1. szám - Húsvéti reménnyel
„Az életet Krisztusban és Krisztus által nyertük, és azért éltet a reménység, mert sorsunk az első húsvétkor visszavonhatatlanul eldőlt" (Prof. H. B. Meyer) HÚSVÉTI REMÉNNYEL A keresztény lelkiség alakítása során szüntelenül éltet a remény, hogy a feltámadt Krisztus életet, örök életet biztosított számunkra. Igaz, e reménység néha szorongással telt. Aggódunk, mert félünk a szokatlantól, a napjaink igényéből fakadó újnak befogadásától. Gyakran még azt is elfeledjük, hogy ez az „új" olykor nagyon is régi: keresztény őseink hagyták ránk örökségül: mi azonban — esetleg már apáink — ,,rejtett kincsként" kezeltük, földbe ástuk, elrejtettük a világ szeme elől. Előfordulhat azonban az ellenkezője is. Nem szorongunk, hanem túlontúl is hevít a remény. Annyira feszít és lendít, hogy kritikátlanná tesz és minden újat egyben jónak is vél. — Jelen számunk „új", azaz zsinati szellemben született, mégsem kíván egyeseket talán meghökkenteni, zavarba hozni, másokat viszont csakis a „régi" ismétlésével untatni. A keresztény lelkiségről, az imádságról szólva gazdagon meríthettünk volna keresztény őseink írott örökségéből. Megfelelőbbnek tartottuk azonban, hogy inkább a kortársakat, a velünk együtt élő és Isten országának ügyéért fáradó embereket szólaltassuk meg. Azokat, akiket ugyanaz a legyőzhetetlen húsvéti reménység ihlet és lendít, amely keresztény elődeinket lelkesítette, de akik egyszersmind a mai ember által igényelt vagy támasztott követelményeket is ismerik. A keresztény ember élete, a keresztény lelkiség formálása, régen sem volt könnyű feladat sem a közösségben, sem pedig az egyén számára, - és ma sem az. Az ezernyi problémából számunkban csak néhányra utalhatunk. Mégis, számos jeles kortárs, egyházi vezető és hivő meggyőződését fejezzük ki, amikor hangoztatjuk: ez a nehéz feladat ma, a mi számunkra talán szebb, vonzóbb, mint elődeink számára volt. Egyszerűen azért, mert egyaránt követeli tőlünk a tudatosabban átélt felelősséget, az igazi értékek átmentését és a jogos igények meglátását és megláttatását. „Követelő" keresztény korszakban élünk. Különösen átéljük ezt a húsvéti időben, hiszen a feltámadás ünnepe is „követelőbb", többet nyújtó, de igénylő is, mint például a karácsony meghittsége. Az utóbbit keresztények és nemkeresztények, hívők és nemhivők milliói világszerte ünnepük, — természetesen nem mindig keresztény tartalommal. Mégis: az ajándékozó karácsonyi szeretetben van és marad is mindig valami „krisztusi". - A húsvét, a feltámadás ünnepe más. A legtöbbet, az üdvösséget hozta el számunkra, de egyben számon is kér, követel. Krisztus, az ,,Elsőszülött" tudatosan lépdelt a szegénység, a szenvedés útján, hogy belépjen a halál kapuján: „Nemde ezeket kellett szenvednie Krisztusnak?", — hogy elvezessen mindannyiunkat a visszavonhatatlan Életre? Ez lett és maradt a mi utunk is: az élet, a szenvedés és halál, az önlegyőzés, a „lelkiek" felé való fordulás, az „odafönt valónak keresése" — egyszóval a „keskeny út" és „szűk kapu", melyen csak nehéz, önként vállalt munkával lépegethetünk, melyen be kell lépnünk, hogy részünk legyen a Feltámadott dicsőségében, a visszavonhatatlan Életben. Örök emberi igényünk, hogy túllépjünk a foghatón és láthatón, hogy megsejtsünk valamit a Titokból; hogy biztosabb, jobb, valóban tökéletesebb egzisztenciát biztosítsunk önmagunk és mások számára. Mindez — hagyományos kifejezéssel — „lelkiélet", lelki munka, mégis, mérhetetlenül több annál. Itt, ebben a „harcban" dől el minden, mert itt nemcsak „lelkiekről", hanem egész életünkről van szó. Az ÉLETRŐL, amelyre vágyunk, amely felé a kegyelem vezet, de amely felé minden emberi erőfeszítéssel - imádsággal és munkával - kell törekednünk. Sz. A. / C 1
