Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 1. szám - FIGYELŐ - Kormányos Lőrinc: Ima és küldetés
tűk is úgy, mint önmagáért. Azokkal a szavakkal kéri Istent, amelyek létének legközvetlenebb kifejezései. Az ima is, mint a lelki élet egyéb tényei, valószínűleg az ösztönökből kapja első impulzusát. A vallás, a szokások teszik kifejezetté, ezek adják meg formáját, módjait. Érthető ebből, hogy néha nem felel meg teljesen az ember, az egyén gondolatvilágának, szándékainak, igényének. Nem tudja úgy magáévá tenni, hogy lélekben és igazságban imádkozhasson. — inkább csak imát „mond”. Sok keresztény, akinek az életében még helyet kap az ima, gyakran elég verbálisán, csak a „parancs megtartása” miatt imádkozik. Nincs tudatában Isten jelenlétének — és Isten előtti jelenlétének. Nem próbálja érteni, amit mond. Jól mutatja ezt, hogy éppen imakezdetek forrtak össze olyan szervetlen szó- összetételekké, melyeknek elő- és utótagja között nincs semmiféle értelmi vagy grammatikai összefüggés. Ilyen például a hiszekegy, a miatyánk. Alig egy-két ilyen összetett szavunk van, mindegyik valamely összefüggő szöveg, táblázat (egyszeregy) kezdő szavaiból forrt össze, de jelentésük az összetevő elemek jelentésétől már eltávolodott. Sok ima használata mechanikus, kicsit irreális jellegű, minden különösebb érdek nélkül recitálják őket. Az Istenhez címzett kérések, dicséretek, amelyekből állnak, híján vannak minden meggyőződésnek, túl általános jellegűek. De vannak az életnek olyan intenzív pillanatai is, amikor a liturgia szabályos formuláin, a vallásosság konvencionális kifejezésein, az előregyártott attitűdökön túl fakad föl az emberből az ima. Élő, személyes, vissza- foghatatlan lesz. Szükségszerűen követelő jellegű, ha nem is fogalmilag, hát intenzitásában. S a teljes emberi valóságból fakad. Ezek a pillanatok, és minden olyan tettünk, amely valamiképpen válasz Isten hívására: imádság. Az imát ugyanis nem kötött, megszokott formái jellemzik elsősorban, hanem az, hogy az ember lényege szinte áttetszővé válik benne. Az ima, lényegénél fogva szó, beszéd — de ugyanúgy lehet csönd is, ha mindegyik pontosan ki tudja fejezni ezt a lényeget. Minden keresés, amely az ember lényegére irányul: ima. Akkor is az, ha ki sem ejti Isten nevét, mert ezekben a pillanatokban tényleg válaszol Neki. Ha valóban ezt teszi, a használt formulák lehetnek szinte üresen konvencionálisak, babonásak, fanatizmussal töltöttek, — de lehetnek a vallási tradíciónak szinte teljesen ellentmondók, extrémek is: ezeket az embernek önmaga előtti jelenléte imává szentelheti. Botránkoztató kifejezések is feltárhatják az emberi lét tragikus voltát, igazi mélységét, amelyet a liturgia imái és a kötött imák általában hieratikus formák mögé rejtenek. A megsemmisülést követelő kétségbeesésből, a szentségtörésbe részegült lázadásból is lehet imádni Istent. Mert olyan helyzetekben, ahol az ember nem játszik szerepet sem önmaga, sem mások előtt, hanem tényleg megpróbál önmaga lenni, — Isten is jelen van, bármilyen távolinak is tűnik. Az Istennel való beszéd, ha azt nem pusztán a rutin, a jámbor konformizmus vagy valamiféle mechanikus parancsteljesítés váltja ki, — bárhogy befolyásolják is kifejezéseit az egyes gondolkodási rendszerek, s még ha nagyon távoli is ez a valóságos élettől —, már az ima kezdete. Az ilyen imának, — amely tehát jórészt külső befolyásoktól függ, az élethez alig adaptálható vagy teljesen idegen tőle, s így még a benne lévő őszinte vallásosság ellenére is alig lehet őszinte —, főként pszichológiai hatása van. Olyan beszéd ez, amely — jóllehet Istenhez címzett — nem annyira Hozzá, hanem inkább az emberhez, az imádkozóhoz szól. Ha kellő összeszedett- séggel végzi, akkor azért mondja, hogy ő maga hallja, hogy megértse tartalmát. Indirekt módon segíti, hogy hozzá alkalmazkodjék, hogy kifejezhesse azt, aminek lennie kellene, ami valóban szeretne lenni. Kifejezései önismerethez segítik, — ha kellő figyelemmel mondja őket. A kötött imák tehát, ha nem maradnak öncélúak, elvezethetik az imádko- zót az igazi imához, mert közvetve segítik, hogy megértse önmagát, megértse a benne lévő hívást. Az imához, ha nemcsak „mondják” őket, több kell, mint aprólékos figyelem, a szöveghez való ragaszkodás, érzelmi vallásosság. Egybe kell, hogy essék az imádkozó életének erővonalával, amelyben gondolkodik, amelyben önmagát teremti. Olyan állapotot kíván, amely bizonyos értelemben kilépés a megszokottból. Az ima összeegyeztethetetlen a mindennapi élet szétszórtságával, szellemi össze- szedettséget, kellő öntudatot igényel. Ilyen módon lehet csak teremtés, és mint minden teremtett dolog, inspirációk forrása, erőforrás teremtője, az imádkozó számára. Az ima egy az emberrel. Ezért az ember főként azokban a pillanatokban képes igazán és jól imádkozni, amikor átlátja küldetését, feladatát, lényegét. Ekkor találja meg és teremti magát, ekkor látja meg legvilágosabban az isteni szándékot és ekkor tud legtisztábban felelni erre. Amikor küldetése parancsoló, egyértelmű és személyes jellegű lesz, nem pedig csak megfelelő és ésszerű. Amikor küldetésének szorítása, kényszere odáig viszi, ahova nem gondolta, hogy eljut. Amikor olyat kell tennie, amire képtelennek hitte magát, félt tőle. Amikor a kudarc, a bukás fenyegetésével olyat kérnek tőle, amelyet nem tud adni. Amikor teljesen kiszolgáltatott sorsának. És akkor, amikor teljesen értetlenül áll a mű előtt, amelyet korlátái ellenére teremtett; az 48
