Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 1. szám - TÁVLATOK - "Akinek hite van, nem remeg" (XXIII. János pápa) - a zsinat utáni lelkiség alakítása
tőlünk, a lehangoltságra hangosaknak leikébe azonban újra és újra erőt öntenek. Nem azzal, hogy saját erejüket adják át másoknak, hanem mert változatlanul Krisztus evangéliumának örömhíre felé mutatnak, abból meríte- tenek új erőt. Mindezt nem közvéleménykutatásra építve soroltuk fel. Az, aki ma — legalább is nagy vonásokban — ezeket a periódusokat és a jelen fázist nem képes észrevenni, nem is él valójában; vagy ha mégis, akkor külső vagy belső emigrációba vonult. Nos, de mi köze van mindennek a ,,lelkiséghez", lelki megújuláshoz? Nagyon is sok. A „sietve elfutottam és a pusztába vonultam” magatartás ma már csak történelmi emlék. Athos hegye is turisztikai látnivalóvá degradálta önmagát, csak külső támogatással képes még fennmaradni. Jézus Krisztus ugyan a „pusztába vonult”, de csak azért, hogy felkészüljön világot megváltó munkájára, misz- sziójára, a legnagyobb aktivitást követelő, másokért vállalt életre. Ha valaki tehát a fenti három fázisban nem látna egyebet, mint csupán viszonylag rövid életű, időszakos törekvések jelentkezését egyházunk életében, annak emlékezetébe szeretnék idézni XXIII. János pápa zsinatot megnyitó beszédéből, hogy 1) a mai modern ember ugyanazt a benyomást keltheti, hogy nem jut ideje a „lelkiekre", a vallásos élet gyakorlására, mégis, az egyház feladata változatlanul az marad, hogy szabadon és missziós reménykedéssel hirdesse Krisztus evangéliumát; 2) a zsinat hatékony módszerekkel tartsa fenn az evangéliumra építő tanítást és magyarázza is meg a mai világ számára. Ne tévessze szem elől, hogy az ember ma is testből és lélekből áll, evilági és örök hivatásának él, — a krisztusi tanítás pedig a mai kor emberét is mindkét vonatkozásban megszólítja; 3) mindebből következik, hogy az egyház feladata nem csupán az, hogy a „tanítás” kincseit megőrizze, hanem, hogy a történelmi mában is közkinccsé tegye Krisztus tanítását. Első olvasásra mindez szinte közhelyként hat. Sajnos, a valóság mégis más képet tár elénk. Számos ember lelkében még ma is meghökkenést és zavart kelt, ha figyelmeztetjük, hogy korunk emberét a társadalmi bajok és evilági gondok nagyon is lekötik. A „lelki életnek”, a vallásnak problémái —tudomásul vesszük-e vagy sem, — a hétköznapi élet perifériájára kerültek. Tények ellenében nincsenek érvek. A 2. Vatikánum egész belső története mögött, kimondva vagy bennfoglaltan, a modern társadalmi átalakulás problémái állnak. Problémák, melyek püspököket, papokat és világiakat egyformán érintenek. Csak az nem látja ezt, aki még ma sem olvasta végig a 2. Vatikáni zsinat „eseménynaptárát” (tehát nemcsak a hivatalos dokumentumokat), vagy épp „Az egyház a mai világban” lelkipásztori konstitúciót. Igaz, vannak országok — ilyennek mondható saját hazánk is —, ahol a belső társadalmi feszítő erők lassan a nyugvópont felé mutatnak. De még az ilyen helyeken is él a keresztények lelkében a feloldhatatlannak tűnő, vagy eléggé meg nem oldott probléma: vajon a hit és hivő magatartás kimerülhet-e az új érték- és értelmezési rend közepette a szertartásokban való — mégoly aktív — részvételben? Hogy a vallási, vagy ha tetszik, „lelki élet” valóban élet legyen, mely krisztusi életből táplálkozik és igazságra épít, egyszersmind pedig evilági feladatvállalást, szolgálatot is jelentsen, — ez elvben ismert, de a gyakorlatban máig sem kielégítően megoldott probléma. Tudjuk, mennyi vita előzte meg épp az e kérdéskomplexum felé forduló „Egyház a mai világban” megfogalmazását és követte annak értelmezését. A belső lelki megújulásnak ma (és minden korban) nem csupán a jó és rosszakaratú embertársakkal, hanem az adott külső tényekkel, keretekkel is számot kell vetnie. Az természetesen nem két séges, hogy a keresztény ember számára Krisztus tanítása, akarata, élet- és keresztútja döntően útmutató. De az is tény, hogy Jézus Krisztus az adott történeti-földrajzi helyzetben hirdette, — tudomásul véve környezetét, alkalmazkodva annak szokásaihoz, igényeihez (a bűnt kivéve) — hogy elközelgett az Isten országa. Azoknak „vallásos” vagy épp „lelki élete” pedig, akik követőivé váltak, akik „megtértek", a hétköznapok gondja-baja közti keresztvállalásban és tanúságtételben érett hitvalló, önfeláldozó, a másokért áldozatot hozó Krisztus-követéssé. A történeti-társadalmi alap és háttér minden korban adott, ezért a mai keresztény lelkiség alakításánál ezt is tudomásul kell venni. Természetesen a vallásos-lelki szférában mindig ielelős tudatformálásra, hivő meggyőződésből fakadó életalakitásra van szükség. Ma különösen, mivel a vallási-lelki tudatformáló tényezők mögött nem állnak támogató háttérként a társadalmi erők és struktúrák sem hazánkban, sem pedig másutt. (Persze, azt is megkérdezhetnők: vajon mindezen tényezők apáink korában valóban „segítő” módon áll- tak-e rendelkezésre?) Az az élet, amely a ma keresztényeit körülveszi, — minden technikai komfortjával és már a gyermekkorban jelentkező kultúrszolgáltatásaival — egyáltalán nem olyan, hogy belső szükségszerűséggel irányítsa a hitproblémák, a vallás kérdései felé az egyes ember és a közösség figyelmét. Ilyenek természetesen mindenkiben támadhatnak és sokakban de facto támadnak is. Igaz ugyan, hogy a sokat emlegetett „tudományhitből" napjainkban épp a tudósok áb- lándulnak ki, a tömegek viszont, a kutatások eredményeinek „fogyasztói" még ma is szép 26
