Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 4. szám - FIGYELŐ - Rédly Elemér: Lehet-e a gyereknek halálos bűne?

lősség, illetve a bűnök következménye szem­pontjából osztályozva pedig van halálos bűn és bocsánatos bűn. A két felosztás össze­keverése sok félreértésnek az oka, bár két­ségtelen, hogy maga a terminológia is félre­vezető. Nyilvánvaló, hogy a súlyos bűn sokszor nem halálos bűn. A hagyományos megfo­galmazás szerint is a tárgyilag súlyos bűn csak akkor halálos, ha tudva és akarva kö­vette el valaki. Vitatkozni lehet azonban azon, hogy milyen fokú tudatosság és szán­dékosság kell ahhoz, hogy egy tárgyilag sú­lyos bűn halálos bűnné legyen? Mielőtt erre a kérdésre felelnénk, fontol­juk meg, hogy életünk nem egymástól füg­getlen cselekedetekből áll, hanem folytonos cselekvéssorozat, amelyben az egyes csele­kedetek szorosan összefüggenek egymással. Ezért cselekedeteinket sem lehet csupán egyenként megítélni, hanem figyelembe kell vennünk alapbeállítottságunkat, azt, hogy milyen lelkűiét vezet bennünket. Lélektanilag ugyanis lehetetlennek látszik, hogy egyik pillanatban egészen más elvek szerint cse­lekedjünk, mint a következőben. Elképzel­hető, hogy valakiben, aki Jézus mellett dön­tött, kihűl a szeretet és hűtlenné lesz, de az élet nem lehet állandó „köpönyegforgatá- sok" sorozata. Ebből a megfontolásból következik, hogy a súlyos bűnökkel küszködő keresztények, akik naponta megtapasztalják gyengeségü­ket, de ugyanakkor mindent megtesznek, hogy ezektől megszabaduljanak, egy-egy elhibázott cselekedetükkel még nem követ­nek el halálos bűnt, bár amit tettek, az tár­gyilag súlyos. Halglos bűnné válik azonban botlásuk, ha feladják a küzdelmet és már nem érdekli őket Isten parancsa, ha „csak- azértis” szembefordulnak akaratával. A súlyos bűn súlyos marad önmagában akkor is, ha elkövetője csak bocsánatoson vétkezett vele, és nem halálosan. Ha való­ban a szeretet vezet bennünket, akkor biz­tos nem nyugszunk bele súlyos bűneinkbe, de a pokoltól sem kell rettegnünk miattuk. Nem vezet ez a szemlélet laza felfogáshoz, — laxizmushoz? Nem, mert a laxizmus gyö­kere nem a szeretet, hanem az az önzés, amikor azon alkudozom, hogy mi az, amit feltétlenül meg kell tennem, hogy ne kár­hozzak el. Ezzel a lelkülettel nem is lehet elkerülni a halálos bűnt. De ha a szeretet vezet, akkor a bűntől nem a kárhozattól való félelem tart vissza, hanem éppen a szeretet. Természetesen a szereteten kívül a bünte­téstől való félelem is segíthet, hogy elkerül­jük a bűnt, de tévedés lenne azt gondolni, hogy az egyetlen büntetés a kárhozat. Bű­neinkért megbűnhődhetünk már ezen a vi­lágon is, és a tisztítótűzben is. Isten igazsá­gossága valóban megköveteli az igazságos büntetést. De hibás dolog lenne „ágyúval lőni verébre”. Ilyent még az emberi igaz­ságszolgáltatás sem tesz. Vagy kétségbe merné-e vonni valaki, hogy Istennek a kár­hozaton kívül van más lehetősége is az igaz­ságos büntetésre? A gyerek nem „mini felnőtt" Amit eddig mondtunk, az elsősorban a felnőttekre vonatkozik. Elveinket azonban a gyermekekre is alkalmazhatjuk, ha figye­lembe vesszük a gyermeklélektan és a pe­dagógia megállapításait. A nevelés során a gyermekekkel szemben is lehet, és kell is követelményeket támasz­tani. A gyermeket a követelmények teljesí­tésére azonban elsősorban a szülők és ne­velők tekintélye készteti, még akkor is, ha a nevelők követelményeiket megindokolják és arra törekednek, hogy a gyermek saját meggyőződéséből teljesítse a követelménye­ket. Hosszas nevelőmunka eredménye és er­kölcsi, szellemi érettségének a jele, amikor a felnőtté váló gyermek már saját elvi meg­győződése alapján cselekszik. Mindez a vallási nevelésre is vonatkozik. Ha a gyermek valamit „Isten iránti szere- tetből", vagy „Jézus kedvéért" tesz, akkor is nevelői tekintélynek engedelmeskedik. És ha mégsem engedelmeskedik, akkor sem Isten­nel fordul szembe, hanem nevelői tekinté­lyével. Mindezekből következik, hogy a gyermek „bűneit" nem mérhetjük a felnőttek mércé­jével. Nem kétséges, hogy a gyermek is ké­pes a tárgyilag súlyos bűnre (pl. káromko­dás, gyilkosság stb.), halálos bűn elköveté­sére azonban még képtelen. Addig, amíg nem jut el valaki arra a szellemi és erkölcsi érettségi fokra, hogy felelősséggel és önál­lóan tudjon dönteni az élet fontos kérdései­ben, addig a kegyelmi élet vonatkozásában is képtelen az önálló, felelős döntésre, te­hát a halálos bűnre is. Ez arra a gyermek­re is vonatkozik, aki Isten nélküli környezet­ben nő fel. A gyermek állásfoglalásáért ugyanis elsősorban nevelői felelősek. Ebből a megfontolásból következik, hogy milyen súlyos felelősség terhel minden ne­velőt. A gyermek sohasem tehet róla, hogy megkeresztelték-e, hogy megtanítják-e Isten szeretetében élni. Isten ajándéka, ha valaki keresztény környezetben élhet és keresztény nevelésben részesül, mert ez kedvezően ké­szíti fél élete öntudatos döntésére. Fokozott felelősséggel tartozik az a keresztény neve­lő, aki a gyermeket nem a szeretet meggyő­ző erejével, hanem a külső kényszerítés 255

Next

/
Oldalképek
Tartalom