Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: Hogyan tanítható az eredeti bűn?

bennünkllakásának „igényét” és azt a tudatot, hogy csak Krisztus segítségével tudunk az Atyával istengyermeki kapcsolatba kerülni. — ügyeljünk a finom megkülönböztetésekre: a keresztség eltörli az áteredő bűnt, de terheit mindig érezzük. Az áteredő bűn nem azonos a természetes vággyal, ami a földi jóra irányul, és ami a szellemi akarat, a szeretet irányítása mellett nem vétkes. Óvakodjunk bármely területen is absztrakt fogalomba kötni a valóságot (merev konceptualizmus); a gondolkodás nagyobb, oldottabb egységei jobban segítik a misztériumok feltárását.— 5. Az ősbűn történeti bemutatása nem elsődleges feladat, csak akkor adjuk elő, ha már előkészítettük és megértik a kép bibliai jelentését. Az ádámi történettel jól illusztrálható a vétkes csábítás, a rendetlen vágy, a szégyenérzet, mint a bűntudat lelki történéseinek szimbólumai. A „bűn"a mindenkori ember személyes bűnét jelenti. Ügy látszik, nem szükségszerű fenntartani a fizikailag első ember egy bűnét, bár így is elgondolható. Az emberi szolidaritás jól érthető és magyarázható akkor is, ha nincs hozzákötve az egy atyától történt fizikai leszármazáshoz. Vertikálisan, az emberiség történetétől kezdve a „korporativ személyiség" elégséges magyarázatot ad, horizontálisan pedig a bűn keletkezését indokolja az, hogy mindnyájunk személyes bűne a jelenben is kölcsönösen hat egymásra és felelősségteljesen súlyosbítja nehéz helyzetünket. Azt azonban emeljük ki, hogy az első bűn különleges helyzetű és jellegű: az emberi tettek első vétkes láncszeme abszolút kezdetet jelent: az istengyermeki viszonyunkban káros „minőségi változás” történt. Ezért jól szólunk, ha a „világ bűne" bibliai értelmét kifejtjük Jn 1,10; 14,19; Mt 23,32; Jk 4,4; Gál 3,22., szövegei szerint. Mindezt azért hangsúlyozzuk, hogy felfogjuk a kegyelem misztériumát, amelyet megvilágít Krisztusnak, az Isten bárányának az áldozata, aki „elveszi a világ bűneit” (Jn 1,30). — 6. El kell vetnünk tehát azt a komor moralizá/ást, amellyel az ágostoni örökletes bűn-tanítást elnehezítettük. Ez a felfogás ellentétben áll a „Nagy örömet hirdetek nektek ..." (Lk 2,10) karácsonyi megváltási üzenettel. — Azt ugyanis jól tudjuk, hogy az embernek a keresztség után is „virrasztania és imádkoznia” kell, de nem azért, mert „eredeti bűnben" maradtunk, hanem mert ezen a földi zarándokúton a megbocsátás után is vannak istengyermeki életünkben „nehézségek", hogy mindig igazán Krisztushoz tartozhassunk és „keressük az odaföntvalókat" (Kol 3,1).

SZAKIRODALOM ÉS JEGYZETEK:

1. M. Flick: Peccato originale ed evoluzionismo, Civilta Cattolica 1966, 440—447. — magyar ford.: Vigilia, 1967, 4.7, valamint: J. Loew, Journal d’une mission ouvriére. Paris, 1955, 185—186. — 2. A. Vanneste: Le décret du Concile de Trente sur péché originel, — Nouvelle Revue Théologique, 1966, 584. sk. — La théologie du péché originel, — Revue de Clergé Africain, 1967, 452—513. — 3. a. M. Flick—Z. Aiszeghy: II peccato originale, Brescia, 1972, 179—227. — 3. b. Z. Aiszeghy: II peccato originale — Problemi attuali di teológia, Roma, 1973. 29—42. — 4. A. M. Dubarle: The Biblical Doctrine of Original Sin, London, 1964, 223—226. — 1. De Fraine: La bibié et origine de l'homme, Bruges, 1961, 68. — 5. II Nuovo Catechismo Olandese, Torino, 1966. 321. — 6. G Heberer: Homo — unsere Ab- und Zukunft, Stuttgart, 1963. — G. G. Simpson: The Meaning of Evolution, London, 1967. — E. Boné: Un siede d'Antropologie préhistorique—NRTh 1962. VI. VII. — 7. A. Portmann: Aufbruch des Lebensforschung, Zürich, 1965. — 8. Tamás György: Az ősemberkutatás új útjai. Vigilia, 1964. 3. — A monogenizmus a természettudományban, Vigilia, 1964. 12. — 9. P. Overhage—K. Rahner: Das Problem der Hominisation, Freiburg, 1961. 219. — 10. P. Teilhard de Chardin: Az emberi jelenség, Madrid, 1966. vö. 215—223. — 11. K. Rahner: Theologisches zum Monogenismus, — Schriften zur Theologie, !. Einsiedeln, 1964. 253—322, — Tamás György: A monogenizmus kérdése a teológiában, Vigilia 1965. 12. — 12. S. Lyonnet: Péché originel — Dictionnaire de la Bible, Supplément 7. 481—567. — 13 H. Lennerz: Quid theclogo docendum de polygenismo? Roma, 1948. — 14. K. Schmitz—Moormann: Die Erbsünde, überholte Vorstellung, bleibender Glaube, Olten, 1969. — 15. P. Lengsfeld: Adam et Christ, Paris, 1970. 259—274. — 16. H. Rondet: Problémes pour la réflexion chrétienne, Paris, 1946. — H. Rondet—E. Boudes—G. Marteiet: Péché originel et péché d'Adam, Paris, 1969. — 17. A. Vanneste: Le dogme du péché originel, Louvain—Paris, 1971. — 18. G. Sie- werth: Die christliche Erbsündenlehre — cikke — G. Feuerer: Adam und Christus, Freiburg, 1939. —• művében. — 19. E. Brunner: Mensch im Widerspruch, Zürich, 1937. — 20. R. Trois- fontaines: Je ne meurs pas, Paris, 1960. — 21. P. Schoonenberg: La potenza del peccato, Brescia, 1970. — La storia della salvezza prima di Cristo — Feiner—Löhrer: Mysterium salutis II. 2., — olasz fordításában. — 22. Gál Ferenc: Elgondolások az áteredő bűnről, TEOLÓGIA 1968/3. 145—153. — 23. K. Fl. Weger: Theologie der Erbsünde, Freiburg, 1970. — 24. U. Baumann: Erbsünde? Freiburg, 1970.

225