Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Cserháti József: A pap hite és imája
resztény spiritualitős mindenkori eszméje és feladata volt. Ha ezen a téren ma mégis valami újról kell beszélnünk, akkor ez nem lehet más, mint az egyház belső fejlődésének, mai konkrét történelmi fázisának sürgetéséből folyó hitszemlélet és lelkiségi magatartás kialakítása, amely a zsinati teológia alaptételeiből következik. Hitünk nem változott meg, de a természetes és természetfeletti rend összefüggéseinek, az isteni és az emberi találkozásnak új dimenziói váltak a felmérés nézőpontjaivá. Súlypont- vagy hangsúlyeltolódásoknak vagyunk a tanúi, nem a sekélyebb, hanem a mélyebb szintekre hatolunk le. Ha a megközelítések formái szubjektivebbek és személyesebbek is lettek, mégis úgy érezzük, hogy a tartalom még súlyosabb lett. Amikor a mai papság és egyúttal a jövő papságának életformája felől érdeklődünk, akkor - nézetem szerint — a legközpontibb kérdésből kell kiindulnunk: milyen legyen a mai és a jövendő papnak Jézus Krisztusba vetett hite? A pap küldetésének, vagy ahogyan ma mondjuk, a papi szolgálatnak alapja az a meggyőződés, hogy Jézus Krisztussal végérvényesen elrendeződött az Isten és az emberek közötti viszony, Isten örök érvényű, bennünket üdvözíteni akaró igazságai, szeretete és irgalmas igazságossága Krisztusban eddig túl nem szárnyalható módon jelentek meg közöttünk. Nála vannak az örök élet igéi (Jn 6,69), ő az egyetlen főpap (Zsid 4,14), az egyetlen közvetítő (1 Tim 2,5). Az egyháznak, mely a hit letéteményese, Krisztus evangéliumát szolgáin keresztül változatlan érvénnyel kell hirdetnie, egyszersmind azonban tudatában kell lennie annak is, hogy az Isten Fia által hirdetett igazság oly gazdag és mély, hogy egyetlen kor gondolkodása, bölcseleté vagy hittudománya azt nem tudja kimeríteni. A mindenkori helyes hitbeli magatartás ezért csak az lehet, hogy az egyházat ne mint végleges történelmi alkattal rendelkező struktúrát vagy életforma hordozóját és őrzőjét fogjuk fel, hanem a II. Vatikáni zsinat értelmében úgy tekintsük, mint az állandóan alakuló, útközben levő Isten népét; olyant, mely mindig kész átalakulni és a fejlődő, tovább lépő világhoz alkalmazkodni, amikor az emberiség erkölcsi és üdvösségi érdekében erre szükség van. A papnak tehát ma is azt kell vallania, hogy „Krisztus a szegletkő” (Ef 2,20); mi pedig azért lettünk papok, mert változatlanul hisszük, hogy épp Krisztusnak való odaadásunkkal szolgáljuk legjobban az emberiség örök érdekeit, szabadságát, békéjét és kialakulóban levő jövő szociálisabb életét. A mai papnak komoly belső felméréssel kell tisztáznia magában, hogy miképpen teheti életének alapjává, céljává, értelmes középpontjává a mai körülmények között is a krisztusi hitet és az ebből a hitbeli elkötelezettségből eredő szolgálatát a nép felé. Krisztus egyedül „a belső lelki egység alapja és forrása a pap életében". Nem fér kétség ahhoz, hogy a mai papnak elődeinél sokkal alaposabban meg kell vizsgálnia hivatásának antropológiai, szociológiai és pszichológiai előfeltételeit. Ebből kifolyólag hitünk egész magatartásában valamilyen alapvető hangsúlyeltolódás mehet végbe. A hitnek ma nem annyira a megőrzés, a konzerválás, hanem inkább a kérdezés, a dialogizálás a feladata. Amikor elfogadjuk, hogy hitünk egyetlen alapja Krisztus és evangéliuma, akkor újból és újból meg is kell kérdeznünk, vajon a sok történelmi áthagyományozás, amely eddigi életünkhöz hozzátartozott, megegyezik-e mindenben az igazi és változhatatlan evangéliumi alappal? A szombat van az emberért és nem fordítva! Hitünk krisztusi alapjának biztosítása mindennél fontosabb. A teológiai értelmezésnek biztos elvekre kell épülnie. Ezen túl azonban a mai papnak külön is kell ügyelnie arra, hogy egész élethivatásának, papi tanúságtételének, a hit hirdetésének mai sajátos színt és tónust tudjon adni. Az egész emberiség lelki-szellemi mozgásba került, a pap e mozgásnak is utána kell, hogy menjen. Különösen az ifjúság érzi, hogy az emberiségnek tovább kell lépnie. Mai hitünk éppen ezért inkább reménykedő és kockázatot vállaló hit: Krisztusról szüntelenül, mint új kezdetről kell beszélnünk. Csak az ilyen hit teszi képessé a papot, hogy ma azok mellé álljon, akik a több igazságosságért és a szabadságért harcolnak. Az igehirdetés, az egész pasztorációs munka mai tónusához tartozik az is, hogy a pap hite egyben a szeretet szolgálatának és a minden emberrel vállalt szolidaritás kifejezése is legyen. Korunk már nem fogja tisztelni az olyan tekintélyt, amelynek egyetlen alapja vagy a hivatalos vagy a hatósági megbízatás. Új tekintély van kialakulóban: a másokat megbecsülő, főleg a rászorultakat szolgálni akaró tekintély. Az újszövetség bibliai 9
