Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Schmatovich János: A húsvéti híradások történetisége
voina, mint istenkáromlót. Ezért gyakorlatilag szinte lehetetlen volt Jézus számára igényt tartani címeire mindaddig, amíg feltámadásával megcáfolhatatlanu! be nem bizonyította igénye jogosultságát. A százados már a nagypénteki kereszt alatt felismeri Jézus istenfiúságát, hangot adva annak az őskeresztény hitélménynek, amely a keresztrefeszített és feltámadt Krisztusban megtapasztalja a Messiást. Megdöbbenve ocsúdnak fel, hogy beteljesedett Izraelnek egy eljövendő királyba vetett reménye. És ez a király nem karddal a kezében jött el, hanem minden fegyvert félretéve maga indult el a halálba. Nem a hatalomban látta az emberi lét értelmét, hanem a másokért vállalt radikális szolgálatban. Jézusban, a keresztrefeszítettben lesz világossá a 2. zsoltár orákuluma: ,,az én fiam vagy, ma szültelek”. Aki c szégyenfán függve egy darab földet sem mondhatott magáénak, megkapja az ígéretet: „neked adom a nemzeteket örökségedül, föld határait osztályrészedül”. Világossá válik, hogy a kereszten függő Jáhvé Szolgája: Isten Fia. Márknak mint teológusnak ez a legnagyobb teljesítménye. Schmatovich János A HÚSVÉTI HÍRADÁSOK TÖRTÉNETISÉGE A hagyományos apologetika csak Jézus feltámadásának realitását „igazolta” szinte egyoldalúan, és ehhez a „védelemhez” használta fel a megjelenésekről és az üres sírról szóló tudósításokat. Ma megváltozott a helyzet. A teológia egyre inkább arra törekszik, hogy értékelje a feltámadás jelentőségét és transzcendens jellegét. Az exegéták a húsvéti híradásoknak az ősegyház életében való beágyazásából kiindulva felteszik ezt a kérdést: Mit akar a Szentírás húsvéti igehirdetése kifejezni? Mit is ért az „Jézus feltámadásán”? A kérdésre a választ a feltámadási híradások irodalmi műfajának figyelembevételével keresik. Az Újszövetségben két, műfaji szempontból alapvetően eltérő válfaja található meg a Jézus feltámadásáról szóló szövegeknek. Egyrészük rövid, hitvallásszerű megfogalmazás, és főleg a páli levelekben és a Csel-ben található. Másrészük kifejezett elbeszélés, és csak az evangéliumokban fordul elő. Történeti szempontból az első csoporthoz tartozó őskeresztény források legalább olyan fontosak, mint az evangéliumok által tanúsított híradások, mert a legősibb apostoli igehirdetés közvetlen lecsapódását képviselik. 1. Az eredeti apostoli igehirdetést főbb vonásaiban és témáiban összefoglaló őskeresztény irodalomhoz tartoznak: a) A legősibb hitformulák, imák és himnuszok töredékei. Pl. 1 Kor 15,3—7; Lk 24,34; Ro 1,3; Fii 2,6—11; 1 Tim 3,16; Ef 5,14. Ezek között messzemenően a legfontosabb szakasz az 1 Kor 15,3—7 hitformula. Az ősegyház első éveiből áthagyományozott töredéket ilyen formában vette át maga Pál is (1). Ez arról tudósít bennünket, hogy Jézus halála után megjelent mindenekelőtt Kéfásnak és a többi apostolnak, mint „minősített” tanúknak. A formulában használt „ophté” (megjelent) kifejezéssel ez az ősi hagyomány az apostolok valóságélményét ,,önláttatásnak", illetve „látásként" (1 Kor 9,1) jellemezte (vö. Lk 24,34). A „Jáhvé megjelent (ophté), és szólt” - formula a szóbeli kinyilatkoztatás gyakori ószövetségi bevezetője volt. A szó tehát nagyon alkalmas volt arra, hogy az apostolok kifejezhessék azt a valóságélményt, melyben részesültek a Feltámadottal való találkozásuk alkalmával. Ez a kifejezés kiemeli, hogy tudatában voltak annak, hogy valósággal, éspedig — miként a kinyilatkoztatás bibliai műszava jelzi — az Isten, illetőleg az önmagát látni engedő és kinyilatkoztató Krisztus természetfeletti valóságával állnak szemben (2). 32
