Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: Szempontok az ateizmus megértéséhez
Nemhivők a Szentírásban (1) Az ószövetségi üdvtörténet központja, hogy Isten kinyilatkoztatja magát. A patriarchák leszármazottai nehéz robotmunkában sínylődnek Egyiptomban, amikor Horeb hegyén a juhokat legeltető Mózesnek az égő csipkebokorban megjelenik az Isten (Kiv 3,1-15.). Megnevezi magát és felszólítja, hogy legyen népe vezére. Az „Én vagyok, aki Van”, nem - vagy nem pusztán - metafizikai csengésű kijelentés, hanem biztatás a vonakodó Mózes és a nép számára: Én, aki veletek vagyok, most is veled leszek. A mózesi tudósítás szerzője jól ismerte az Úr többi ígéretét is, ezért a néppel együtt, így érti: Jahve együtt van népével. Veletek leszek hatalmammal, „ezért népem meg fogja ismerni nevemet, mert én vagyok az, aki mondotta: Itt vagyok" (Iz 52,6.). Izrael állandóan a Szövetség Istene jelenlétében élt és ismételten meggyőződött arról, hogy Jahve ereje rejtettségében is irányítja az eseményeket: Ő a népével együttélő Isten. Ez a jelenlét tartja össze népét és nemhogy akadályozná szabadságában, hanem szenvedésben és győzelemben egyaránt lelki nyugalmat, biztonságot és erőt ad számára. Ezért mondja a Zsoltá- ros oktalannak és értelmetlennek azt, aki „így szól szívében: Nincs Isten” (Zsolt 13,1). Az ilyen embernek a csapások súlya alatt megfogyatkozik bizalma és zúgolódva mondja: Nincs Isten, nincs velünk az Úr, mert akkor nem nézné ezt a sok bajt. Az önmagát kinyilatkoztató Isten maga adja az embernek az első istenproblémát. Olyannak ismeri meg ugyanis Izrael, amilyennek természetes eszével nem lenne képes. De egyszersmind ez az isteni önközlés őrzi meg népét a bálványimádás tengerében, mely a húsos fazekak és az aranyborjú csillogása mellől is megrendültén tér vissza hozzá. A bibliai istenkép, a népe között rejtőző Jahve valósága a görögöknek ugyan nevetség és botrány, de a mai egzisztencialista kérdésfeltevés feltételezi, amikor Isten távollétéről beszél. Az Újszövetségben Isten megjelent köztünk Jézus Krisztusban (vö. Tit 3,4), a Jahve- kérdésből Jézus-kérdés lett. Jézus maga veti fel: „Hát ti kinek tartotok engem?" (Mt 1ő,16). Azaz: én, aki ebben az időben veletek vagyok, ki és mi vagyok számotokra? — Péter, és vele az egész keresztény közösség minden időkre megvallja: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia!’’ (Mt 16,17). Isten nevének új jelentése van: Jézus Krisztus, elfogadása új döntést kíván. El kell ismerni az élő Isten látogatását Jézusban: „Bárcsak fölismernéd te is legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál” (Lk 19,42). Elismerni, hogy Jézus felszabadít a szolgaságból: „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hanem a fogadott fiúság Lelkét, melyben azt kiáltjuk: Abba, Atyánk!” (Rám 8,15). „Mert egy az Isten, egy a közvetítő Isten és ember között: az ember Jézus Krisztus, aki válságul adta magát mindenkiért, . .. hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1 Tim 2,4). Az Újszövetség tehát nemhivőknek azokat tekinti, akik ellenállnak a Léleknek és Jézus Krisztus isteni küldetését tagadják. A hitetlenség a bűn lényegét jelenti: „Ha elmegyek, elküldöm a Vigasztalót hozzátok. Amikor eljön, vádlóan bizonyítja majd a világnak a bűnt,. . . a bűnt, mert nem hittetek bennem" (Jn 16,9.). Itt tehát nem Isten léte tagadásáról van szó, hanem olyan hitetlenségről, amely tudatosan és szabadon elutasítja az isteni üdvösség ajánlatát Jézus Krisztusban. Isten-fogalom, viták és rendszerek kora A keresztény hit korán találkozik a görög kultúrával. Amit az Istenről a héber gondolkodás konkréten az Én-Te interszubjektív viszonyában közöl, azt a görögök „érteni” akarják, ezért szembeállítanak, megkülönböztetnek és elvont fogalmakba öntenek. Nehézségük, problémájuk a szentpáli hitvallásban tükröződik: „Nekünk azonban egy az Istenünk, az Atya, akitől minden származik és mi érte vagyunk; egy az Urunk, Jézus Krisztus, aki által minden van és mi általa vagyunk” (1 Kor 8,6). Érteni akarják Isten ontológiai valóságát és történeti megjelenését Krisztusban. Hogyan lehet világfeletti és mégis Pantokrator, a kozmosz és a történelem ura? A piacon erről vitatkoztak s lassan egyoldalú vélemények, téves felfogások kerültek a köztudatba. Szent Pál idejében figyelmeztetett rá: „Aki sokat ad a tudásra, még nem ismerte fel, hogyan kell tudnia, de aki Istent szereti, azt az Isten magáénak vallja” (1 Kor 8,3). Végül is szükségessé vált, hogy a görög gondolkodás számára is megfogalmazza az egy220
