Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Némedi Sándor: Keresztények és marxisták a dialógus útján
szetesen a reális lehetőségek figyelembevételével — megköveteli a dialógus mai, viszonylag elszigetelt és kissé bátortalan, az átlag embernél (hívőnél, ateistánál egyaránt) még csak ösztönösen (vagy úgy sem) megnyilvánuló formájának egy megfelelő tömegbázissal rendelkező, tudatos és nyílt társadalmi tevékenységgé váló átalakítását. Múltból a jövő felé Keresztények és marxisták dialógusának kiterjesztését szükségszerűen meg kell előznie a progresszív erőkhöz való felzárkózásának és ezzel a felek homogenitását biztosító belső dialógusának. — Az evangélium üzenetét félreértő, öncélú kereszténység és a polgári ateizmus szintjén megrekedt materializmus között — mint ezt az elmúlt évek is tanúsítják — soha nem alakulhat ki őszinte, objektív értékű párbeszéd. A konzervatív csoportok kapcsolatait — zártságuk és merevségük miatt — csak elidegenedett „kényszerhelyzetek” irányíthatják, és még a haladó rétegeknek a partner konzervativizmusával folytatott polémiája is reménytelen, mert a felek egyik esetben sem képesek közös értékek felismerésére (főleg elismerésére!) és tudatos létrehozására. Azok — a múltban gyakori — kísérletek, melyek egymás meg nem értéséből túlzott általánosításokkal helytelen következtetéseket vontak le, vagy a partner „lekicsinylésétől", negatívumainak egyoldalú hangsúlyozásától vártak sikereket, sorra kudarcot vallottak, és csak a kölcsönös ellenszenv fokozódását eredményezték. A reális dialógus nem a negatív helyzetekre, a partner esetleges hiányosságaira épül, hanem egymás pozitívumainak kiaknázásával, szigorú elvi alapokon az egység megteremtésére irányul, és ezért feltételezi mindkét fél szellemi fejlettségét (és fejlődését) nemcsak saját területen, hanem a partner megismerésében is. A párbeszédet kezdeményező, legaktívabb erők felismerték a negatív módszerek károsságát. Ebből kiindulva ma már a marxisták is elítélik a teológiai konzervativizmusra apelláló, azt a vallás „lejáratására” felhasználó valláskritikát (4), és a keresztények sem a maradványaiban még ma is létező, gyakran vaskos hibáktól hemzsegő „brosúra ateizmus” (5) nevetségessé tételére, sőt még csak nem is a marxizmusban másodlagos szerepet játszó ateizmusra koncentrálnak, hanem elsősorban keresztény küldetésüket teljesítik Isten és az ember szolgálatában. — Ez a felfogás sajnos ma még nem általános, sőt a keresztények és marxisták nagy többségére nem is jellemző. Éppen ezért a dialógus egyik legközvetlenebb, gyakorlati feladata a tömegek gondolkodásának és cselekvésmódjának a világnézetüket legtudatosabban képviselő erők színvonalához való felemelése. Felelős világi pozícióban lévő ismerősöm írását közölte nemrégiben egyik katolikus lapunk, A cikk megjelenése után vallásos ismerőseinknek a legelső reagálása - még mielőtt bármit is tudtak vagy kérdeztek volna annak tartalmáról — ez volt: „nem lesz-e ebből valami baj?!” .. . — Egyházi iskolában érettségizett jelölt az egyetemi felvételhez szükséges pontszám negyedrészét érte el. A sikertelen kísérlet után a család, a rokonság széltében-hosszában „politikai megkülönböztetésről”, „vallásüldözésről” beszélt... Az ilyen és ehhez hasonló esetek felsorolását lehetne még folytatni. Ugyanakkor azonban ez a mentalitás nemcsak vallásos embereknél tapasztalható, hanem ott is, ahol például a Jézus Krisztus szupersztár című rock-opera bemutatóját titkos házkutatás követi, mert azt a reakció térhódításának tekintik, és az üggyel kapcsolatban „összeesküvésről" szóló jelentés megy a pártbizottságra (6). Vajon az ilyen emberek alkalmasak, képesek-e már őszinte, félelemtől mentes dialogizálásra? Megvan-e bennük az ehhez szükséges legalapvetőbb feltétel: bizalom és tisztelet a partner iránt? — Vajon ezek mennyire bíznak világnézetük erejében — és önmagukban? Jóllehet az ilyen magatartás legtöbbször felszínes ismeretekkel és egyéni korlátoltsággal párosul, még sem valószínű, hogy elszigetelt, egyedülálló jelenségekkel lenne dolgunk, és az sem biztos, hogy mindennek kizárólag személyes okai vannak. Ha pedig elfogadjuk, hogy társadalmi szempontból (és csakis így)
