Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - FÓRUM - Lehotay Mária: Nők az egyházban - hazánkban
■fiú minisztrálhat, lehel pap. A zárdaiskolá- bon (templomainkban), érthetetlen volt számomra, hogy sok komoly lelkületű apáca (nők) ül a padban, az oltárnál a pap: férfi. Azóta a világ nagyot változott, A nő elfoglalja jogos helyét a profán társadalomban, a családban is, az egyházban azonban még ma is hátrányos megkülönböztetésben részesül. Most csak a hazánkban tapasztalható gyakorlatra szeretnék rámutatni. A sok tekintetben idejétmúlt egyházi törvénykönyv szerint istentiszteleteken csak férfi (pl. 5 éves kisfiú) híján minisztrálhat nő, csak az oltártól távol állva olvashat fel; csak szükségből adódóan vált számára elérhető a kántorság, de pl. nem szerepelhet a temetésnél mindenhol. Egyházi képviselőtestületbe nemigen akarják őket bevenni. Pedig aligha kétséges, hogy a vallásos, áldozatos, értelmileg is képzett nők alkotják a hívek többségét. Egyházi intézményekben csak kisegítő munkaerők lehetnek, felsőfokú hittudományt nem tanulhatnak. Prédikációkban, vallásos könyvekben ádáz szélmalomharcnak lehetünk még ma is tanúi a társadalomban megvalósuló egyenjogúság ellen, — mellékvágányra terelve, vagy félreértve a problémát. Kétségtelen, hogy elkezdődött már egy másik folyamot is, amely különböző írásokban is kifejezésre jut (Vigilia, Teológia, Katolikus Szó), de az előbbi szemlélet még mindig jellemzőbb, és meghatározó. Külön fejezetet érdemel a lelkipásztorko- dósban segítő nők helyzete. A volt apácák nogy része annak idején, nem bírva a megállás nélküli munkát, szerény fizetést és még kevesebb megbecsülést, hamarosan világi munkakört vállalt. Ma az e téren dolgozók többsége hivatásból végzi sokszor emberfölötti munkáját, kántor, haran-1 gozó, adószedő, házvezetőnői beosztásban. Férfiaktól az utóbbit nem kívánják meg, de nőknél előnynek számít vállalása, sőt, úgy tűnik sok esetben, az előzőek — csak alkalom oz utóbbira. Szabadnap elvben van, a díjazás minimális. A hívek munkájukat szükségesnek tartják, de egyben le is nézik őket, nem segítik, erkölcsüket kétségbe vonják, és a kettős morál alapján állva, — legtöbbször alaptalanul — ítélkeznek fölöttük. A tagadhatatlan és sajnálatos esetek helyett méltányosabb volna kiemelni a többségben lévő, észre nem vett apostoli lelkületű nők áldozatát, előmozdítva emberi és keresztény megbecsülésüket, amit nemegyszer magától a paptól sem kapnak meg. Ezek a „beosztottak" gyakran kénytelenek tapasztalni, hogy „főnökük”, aki más nőkkel szemben kényes az udvariasság és illem szabályaira, nekik a köteles tiszteletet sem adja meg. Az ilyen magatartás alapja nem a kötelező „tartózkodás", hanem a nő nem egyenjogú emberként való értékelése. Mint lehetőséget vetem fel, nem lehetne-e ezeknek az alkalmazottaknak megbecsülését elősegíteni pl. ünnepélyes beiktatással; körlevélben felhívó a hívek figyelmét nélkülözhetetlenségükre, kiemelve a nő-munkatársak egyenlő értékét, és: főleg jó példával. Bármennyire kellemetlen is, meg kell említenem azt a már udvariatlanságnak sem nevezhető magatartást, amelyet gyakran tapasztalnak a nők egyházi téren, kezdve a sekrestyés viselkedésétől, intézményekben dolgozóktól, a prédikációkból és misézésből egész másként megismert papokig. Telefon- vagy személyes érdeklődésre, sokszor fontos, nem mindig privát ügyben, gyakran kényszeredetten, barátságtalanul állnak rendelkezésre, néha köszöntést sem fogadva, hely- lyel sem kínálva meg őket, mintha örülniük kellene, hogy egyáltalán szóba állnak velük. Mindezt a nők észreveszik, bántja jogos önérzetüket, mert úgy érzik, vagy félreértik őket, vagy akadékoskodóknak és kiskorúaknak tartják, akik olyan ügyekbe akarnak avatkozni, amikhez sem joguk, sem hozzáértésük nincs. Tévedés lenne a fenti csak néhány kiragadott, de általánosan jelentkező példát kákán csomót keresésnek, „női kicsinyeskedésnek", sőt komplexusnak tartani. Mögötte olyan tények és mentalitás rejtőznek, amelyek idegenek a teremtő Istentől, Krisztustól, igazságosságra törekvő korunk humanitásától, és csak természetes, hogy idegeneknek kell lenniök egyházunktól, annak hivatalos képviselőitől is. Lehotay Mária „Azon kell fáradoznunk, hogy újjáalakítsuk igehirdetésünket, hogy ... a híradás, amit közlünk, ne csupán tiszteletreméltó történelmi emlékként hasson, hanem, hogy egyházunk életét meghatározó tényezővé, valóságos hatalommá váljék". _ Walter Kasper A világ elsősorban nem azt várja az egyháztól, hogy igazságokat fogalmazzon meg és hirdessen ki, hanem sokkal inkább azt, hogy igaz legyen, azaz az igazság szerint éljen ... hogy így tegye valósággá és felismerhetővé őszinteségét, igazmondását. Hans Küng 181
